Egy hűvös, őszi délután Babó pizsamában szaladgált a nappaliban. Odakint fújt a szél, bent viszont meleg volt és finom illatok terjengtek a levegőben.
A konyhából Anyu hangja szólt:
– Babókám, gyere, készül a kedvenc vacsorád!
Babó odatipegett, és megállt a konyha ajtajában. A tűzhelyen egy nagy fazékban gőzölgött a krumpli, mellette egy tálban tejföl mosolygott fehéren, és Mami épp a fakanállal dolgozott a tálban.
– Mami! – kiáltotta Babó örömmel, és odaszaladt.
– Nézd csak – mosolygott Mami –, épp most varázsoljuk össze a krumplit pürévé!
Babó elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy a főtt krumplik puhán elfogynak a keverő alatt, és tejföl kerül közéjük.
– Ez tényleg varázslat! – mondta.
Apa közben megterítette az asztalt. Nem csinált nagy ügyet belőle, de mindig egyenesre hajtotta a szalvétákat. Anya finoman megpaskolta Babó vállát.
– Tudod, miért különleges ez a püré, Babó?
– Mert Mami csinálta? – kérdezte Babó.
– Mert Mami szeretetét is beletette – mosolygott Anyu.
Vacsoránál mindenki csendben kanalazta a krémes krumplipürét. Babó minden falat után nevetett egy kicsit – mert szerinte a püré puhán csiklandozta a nyelvét.
– Még kérek! – mondta, és Mami úgy tett, mintha meglepődne.
– Még? Hiszen már két krumpli eltűnt a pocakodban!
– Akkor legyen három! – kacagott Babó.
A vacsora végén Babó nagyot sóhajtott.
– A világ legjobb püréje volt!
Apa bólintott, Anya megsimogatta Babó haját, és Mami halkan annyit mondott:
– A világ legjobb családjának készült.
Véget ért a mese, de ha valaha megérzed a tejfölös krumplipüré illatát, jusson eszedbe Babó, aki tudta, hogy a varázslat nem a fakanálban van… hanem a szeretetben.
