Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Balázsnak hívtak. Balázs nem volt válogatós gyerek, de volt egy étel, amit jobban szeretett minden másnál: a tonhalas pirítóst.
Nem a csokoládé, nem a palacsinta, nem is a pizza – a tonhalas pirítós volt a legnagyobb kedvence. Ropogós kenyér, egy kis vaj, tonhal, egy csipetnyi majonéz, és persze egy szelet uborka a tetején. Anyukája csak annyit mondott:
– Balázs, te biztos tengerész voltál előző életedben!
Egy nap, amikor Balázs egyedül volt a konyhában, úgy döntött, elkészíti magának a reggelijét. Felugrott egy székre, elért egy szelet kenyeret, betette a kenyérpirítóba, majd közben énekelgetni kezdett:
– Tonhal, tonhal, gyere hozzám,
pirítósom legyen csodás talán!
Ahogy kimondta a kis rigmust, a kenyérpirító hirtelen megvillant – nem is akárhogy! Egy kékes szikra pattant ki belőle, és Balázs ámulva látta, hogy a pirítós életre kelt.
– Szia Balázs! – szólalt meg egy rekedtes, de barátságos hang.
Balázs majdnem elejtette az uborkát.
– Te… te beszélsz?!
– Hát persze! Én vagyok Toncsi, a tonhalas pirítós! Egy mágikus falat vagyok, csak azok látnak ilyennek, akik igazán szeretik a tonhalat.
Toncsi nemcsak beszélni tudott, hanem ugrálni is. Hamarosan Balázs és a pirítós legjobb barátok lettek. Toncsi elmesélte, hogy ő valójában egy kalandpirítós, aki különleges küldetéseken járt: egyszer megmentett egy kiscicát a kenyértartó fogságából, máskor egy szalámi szeletet tanított meg úszni a tejben.
Balázs nevetett, de közben egyre kíváncsibb lett.
– És most hova mész?
– Hát… veled! – mondta Toncsi, és egy nagyot ugrott Balázs vállára. – Elmegyünk egy képzeletbeli utazásra, a Kenyérhegyre, ahol minden reggel frissen sülnek a kalandok!
Abban a pillanatban Balázs érezte, hogy a konyha lassan eltűnik körülötte, és egy új világba csöppen: ott volt a Pirítósföld közepén, ahol sajtfelhők úsztak az égen, uborkafák nőttek, és tonhal-tavak csillogtak.
Toncsi vezette végig őt az országon. Megmentettek egy lekvártámadástól egy kenyérvárost, versenyeztek egy vajcsúszdán, és még egy tojáshercegnőt is megnevettettek, aki régóta nem mosolygott.
De aztán Toncsi egyszer csak megállt.
– Itt az idő, Balázs. A varázs csak reggel tart. Most vissza kell menned.
Balázs szomorúan bólintott, de Toncsi megölelte (amennyire egy pirítós tud).
– Ne félj, ha legközelebb is szívből készítesz tonhalas pirítóst, visszatérhetek. Csak énekelj újra!
És Balázs hirtelen újra a konyhában találta magát. Előtte ott volt a tányérján egy ropogós, illatos tonhalas pirítós.
– Ugye nem csak álmodtam? – suttogta.
És amikor beleharapott, egy halk hangot hallott a fejében:
– Majd még találkozunk, kapitány!
Tanulság: Soha ne becsüld alá egy jó tonhalas pirítós erejét – mert néha a legegyszerűbb dolgokban rejtőzik a legnagyobb varázslat.
