Az óceán mélyén, a korallok között élt egy fiatal, kíváncsi delfin, akit Daninak hívtak. Dani szeretett játszani a hullámokkal, kergetni a halacskákat, és buborékokat fújni a víz alatt.
Volt azonban valami, amitől a legtöbb delfin félt: a vihar.
Amikor az ég megdörrent, a tenger fodrai megnőttek, és a szél süvített, mindenki gyorsan elbújt a mélybe. Mindenki – kivéve Danit.
– Miért félnék? – kérdezte Dani. – A vihar is csak egy része a tengernek. Talán van benne valami szép is!
Egy este hatalmas vihar közeledett. A delfinek már indultak volna búvóhelyeikre, amikor egy kis tengeri csikó elveszett a hullámok között.
– Segítség! – kiáltotta.
Dani meghallotta, és egy pillanatig sem habozott. Felugrott a vízből, megkerülte a tajtékzó hullámokat, és egyenesen a csikó felé úszott.
– Gyere, kapaszkodj a hátamba! – mondta Dani.
A kis csikó remegve, de bízva kapaszkodott, és Dani végigsiklott vele a habok között, amíg elértek a biztonságos öbölbe.
Mire a vihar elült, az egész tengeri világ Danit ünnepelte.
– Te vagy a legbátrabb delfin! – kiáltották.
Dani csak mosolygott, és így szólt:
– Nem a vihar legyőzése a fontos, hanem hogy ne hagyjuk magára azt, aki bajban van.
Véget ért a mese, de ha a tenger morajlik, és egy delfin bukfencezik a habok között – lehet, hogy Dani az.
