Messze, nagyon messze, a hegyek között, sűrű, zöld erdők mélyén élt egy különleges állat, akit Szelvának hívtak. Szelva szaola volt – ritka, kecses, nagy, barna szemei voltak, és két szép, ívelt szarva. Az erdő lakói ritkán látták, mert Szelva szerette a csendet, és mindig elbújt, amikor emberek vagy hangos állatok közeledtek.
Az erdő mégis tudta: Szelva a lelkük őrzője.
Egy nap azonban valami megváltozott. Az erdő szélén furcsa hangok hallatszottak. Új ösvényt vágtak emberek, és a patak, amely a fák között kanyargott, kezdett kiszáradni.
A madarak csicseregtek, a majmok aggódva kiabáltak.
– Mi lesz velünk? Mi lesz az erdővel?
Szelva csendesen figyelt. Tudta, hogy nem bújhat el örökké.
Éjjel, mikor a hold fényes volt, Szelva lement a patak medréhez, és elindult a forrás felé – oda, ahol a víz született.
Ott egy kis kő állt az útjában, és a víz csak csöpögött.
Szelva megállt, lehajtotta a fejét, és a homlokával gyengéden arrébb tolta a követ.
A patak halkan csobogni kezdett, először csak kicsit, majd egyre erősebben, míg végül újra életre kelt.
Másnap reggel az egész erdő ujjongott:
– Újra van víz! Megmenekültünk!
És bár senki sem látta, mindenki tudta, hogy Szelva, a szaola, tette ezt.
Azóta, ha a patak vize különösen tisztán csillog, a madarak így csicseregnek:
– Szelva itt járt, és még mindig vigyáz ránk.
– Véget ért a mese, de a szaola titka él – az erdő mélyén, a csendben, a tiszta patakban. –
Szeretnél róla Pixar-stílusú képet is? Szelva az erdőben vagy a pataknál?
Örömmel! Íme egy varázslatos, kedves mese egy ritka, titokzatos állatról: a szaoláról.
Szelva, a szaola és az erdő titka
Messze, nagyon messze, a hegyek között, sűrű, zöld erdők mélyén élt egy különleges állat, akit Szelvának hívtak. Szelva szaola volt – ritka, kecses, nagy, barna szemei voltak, és két szép, ívelt szarva. Az erdő lakói ritkán látták, mert Szelva szerette a csendet, és mindig elbújt, amikor emberek vagy hangos állatok közeledtek.
Az erdő mégis tudta: Szelva a lelkük őrzője.
Egy nap azonban valami megváltozott. Az erdő szélén furcsa hangok hallatszottak. Új ösvényt vágtak emberek, és a patak, amely a fák között kanyargott, kezdett kiszáradni.
A madarak csicseregtek, a majmok aggódva kiabáltak.
– Mi lesz velünk? Mi lesz az erdővel?
Szelva csendesen figyelt. Tudta, hogy nem bújhat el örökké.
Éjjel, mikor a hold fényes volt, Szelva lement a patak medréhez, és elindult a forrás felé – oda, ahol a víz született.
Ott egy kis kő állt az útjában, és a víz csak csöpögött.
Szelva megállt, lehajtotta a fejét, és a homlokával gyengéden arrébb tolta a követ.
A patak halkan csobogni kezdett, először csak kicsit, majd egyre erősebben, míg végül újra életre kelt.
Másnap reggel az egész erdő ujjongott:
– Újra van víz! Megmenekültünk!
És bár senki sem látta, mindenki tudta, hogy Szelva, a szaola, tette ezt.
Azóta, ha a patak vize különösen tisztán csillog, a madarak így csicseregnek:
– Szelva itt járt, és még mindig vigyáz ránk.
Véget ért a mese, de a szaola titka él – az erdő mélyén, a csendben, a tiszta patakban.
