Volt egyszer egy nagy vidéki tanyán egy fekete pickup, akit mindenki csak Fekete Fülkének hívott. Erős volt, masszív, és a platója mindig tele volt érdekes dolgokkal: szalmabálákkal, kisbárányokkal, vagy éppen friss zöldségekkel a piacra.
De Fekete Fülke nem csak egy szorgos jármű volt – ő volt a tanya lelke.
Reggelente, amikor a Nap még csak alig bújt elő, Fekete Fülke már indította a motorját, és halk zúgással ébresztette a gazdát:
– Gyerünk, kezdjük a napot!
Egyik nap különleges feladatot kapott: el kellett mennie a városba, hogy hazahozzon egy kiscsikót, akit a gazda ajándékba kapott.
Az út hosszú volt, és tele volt sáros utakkal, meredek lejtőkkel, és persze a régi fahíd, ami már recsegett-ropogott, ha ráhajtott valaki.
A többi jármű azt mondta:
– Fülke, nem fogod bírni ezt az utat! Túl sáros, túl veszélyes!
De Fekete Fülke csak halkan mormolta:
– Akit szeretünk, azért messzire is elmegyünk.
Elindult.
A sárban nem csúszott meg, a ködös erdőben a fényszórói világítottak, és amikor a fahídhoz ért… megállt, hallgatott egy kicsit, aztán lassan, óvatosan átgurult rajta.
A városban a kiscsikó már várt rá. Fekete Fülke lehajtotta a platót, és a csikó boldogan ugrált fel rá.
Hazafelé már nem volt nehéz az út. Mert tudták: együtt erősebbek.
És amikor hazaértek, a gazda megsimogatta Fülke motorháztetejét:
– Te vagy a legjobb társ, akit kívánhatnék.
Fekete Fülke pedig csak állt a lemenő nap fényében, kicsit porosan, de büszkén.
Véget ért a mese, de ha látsz egy fekete pickupot halkan gurulni a domboldalon… lehet, hogy Fülke az, aki mindig hazatalál.
