Volt egyszer egy kisfiú, akit Marcinak hívtak. Marci nagyon szerette a tavaszt – de nem a virágokat, nem is a nyuszikat… hanem a locsolást!
– Én vagyok a legjobb locsolófiú a világon! – mondta büszkén, miközben kezében egy játék-permetezővel körbelocsolta az egész udvart, a bokrokat, a fát, a madáretetőt… sőt, még a fűnyírót is.
Egy húsvéthétfő reggelén, mikor már mindenki kapott egy kis frissítő permetet, Marci egy furcsa kockát talált a kert közepén. Olyan volt, mint egy színes építőkocka – de világított!
– Ezt nem én hagytam itt… – hümmögött Marci. – Talán egy titkos játék?
Amikor megérintette, a kocka megszólalt:
– Szia, én Kockó vagyok! Varázskocka vagyok, de csak akkor működöm, ha kedves szavakkal locsolnak meg!
Marci meglepődött, de nem ijedt meg.
– Rendben, Kockó! Figyelj, most jön a legszebb locsolóvers!
És így szólt nevetve:
„Locsolkodni jöttem én,
illat vagy te, nem csak fény.
Nősz-e virág, épülsz-e ház?
Varázskocka, mutasd, mit tudsz már!”
Amint elhangzott az utolsó sor, Kockó felpattant a levegőbe, és pillanatok alatt egy csodás építmény jelent meg belőle: egy mini várkastély, csúszdával, alagúttal és egy kis toronnyal, ahonnan buborékokat fújt a szél.
– Ez… ez fantasztikus! – kiáltotta Marci.
– És ha jövőre újra meglocsolsz – mondta Kockó vidáman –, még több meglepetést építek!
Azóta Marci nemcsak locsol, hanem minden húsvétkor keres valami új kockát, amit kedves szavakkal megöntözhet.
Mert a legjobb varázslat egy kedves locsolóvers és egy kis játékos szív.
Véget ért a mese, de lehet, hogy Kockó már nálad várja a tavaszi csodát…



