Volt egyszer egy hosszú hátú, rövid lábú, mindig szaglászó kis kutya, akit Tominak hívtak. Tomi tacskó volt, és egy virágos kis udvarban lakott a gazdijával, Marcsival.
Tomi minden nap körbeszaladta az udvart, megkergette a méheket (de sosem harapta meg őket), és minden bokor alatt körülnézett – hátha valami érdekeset talál.
Egy reggel azonban különös dolog történt. Tomi éppen a kedvenc bokrát szaglászta, amikor eltűnt a játéka – a piros labda, amit minden nap hurcolt magával.
– Ez lehetetlen! Tegnap este még itt volt! – morrant fel Tomi, és máris elkezdődött a tacskó-nyomozás.
Először a szomszéd macskát kérdezte meg (kutyául persze):
– Miau, nem láttam labdát, csak egy rigót a diófán – nyávogta.
Aztán megkérdezte a csigát (aki nem volt túl beszédes), majd a mókust, aki az ereszen lakott:
– Talán a vakond vitte el! Ő szereti elrejteni a dolgokat!
Tomi az orrát a földre nyomta, és ásni kezdett.
Ásott és ásott, míg egy kis gödör alján meg nem találta… nem a labdát, hanem egy régi, rozsdás kulcsot!
– Hűha… ez már tényleg titokzatos! – gondolta.
És akkor eszébe jutott: a sufniban van egy régi, lakatossal lezárt doboz. Odaszaladt, bedugta a kulcsot, és katt! – a zár kipattant. A dobozban nemcsak a piros labda lapult, hanem még egy régi képeslap is, amin ez állt:
„Tomi, ha ezt megtaláltad, te vagy az udvar kis hőse! Szeretettel: Marcsi”
Tomi boldogan ugrott az ölébe, a farkát csóválta, és aznap este különleges vacsorát kapott: egy virslit sajttal (mert hát mi más illene jobban egy tacskónak?).
Véget ért a mese, de Tomi azóta is nyomoz, ha valami eltűnik.



