Messze-messze, egy zöldellő dzsungelben élt egy nagy, de igazán jólelkű T-Rex, akit Tominak hívtak. Tomi nem volt olyan, mint a többi T-Rex: ő nem szeretett ijesztgetni vagy morogni. Ő táncolni szeretett.
Már kiskorában is a lábával dobolt, a farkával pörgetett, és minden tócsában tükörnek használta magát.
– Egy T-Rex ne táncoljon! – nevetett néha a Triceratops.
– Majd inkább focizz velünk! – hívta a Stegosaurus.
De Tomi csak mosolygott, és amikor egyedül maradt, táncolt tovább – nagyot dobbantott, megpördült, és a kis madarak tapsoltak neki az ágon.
Egy nap azonban különös dolog történt. A dzsungel közepén készülődtek a nagy dinoszaurusz-napi ünnepségre, ahol mindenki bemutathatta, miben jó.
A Triceratops mutatott egy tornamutatványt. A Pteranodon repült néhány bukfencet. A többi dínó nézte, tapsolt… de egyszer csak csönd lett. Tomi lépett a tisztás közepére.
– Én… én táncolni fogok – mondta kicsit félve.
A többi dínó kuncogott, de Tomi becsukta a szemét… és elkezdte a táncot. Dobbanás itt, forgás ott, vicces csípőmozdulat, egy kis farokpergetés – és mire a zene (amit egy Ankylosaurus dobolt) véget ért, az egész dzsungel tombolt.
– Ez volt fantasztikus! – kiáltották.
– Táncolni akarunk mi is!
És attól a naptól kezdve Tomi nemcsak a dzsungel legjobb táncosa lett, hanem a legvidámabb dínó is – aki megtanította barátainak, hogy a legnagyobb erő néha egy boldog szívből jön.
Véget ért a mese, de Tomi még most is táncol valahol.
