Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi házikóban, egy nagy kert végében élt egy boldog kis család: Anya, Apa és a tündéri kis Babó.
Babó kíváncsi kis lurkó volt, aki mindent tudni akart:
– Anya, hova megy a nap, mikor alszunk?
– Apa, miért zöld a fű, és miért nem kék?
Anya és Apa mindig türelmesen válaszoltak, még ha Babó ezer kérdést tett is fel egyetlen nap alatt. Egyik este, mikor már lebukott a nap, és a csillagok kezdték ellepni az eget, Babó egy különös kérdéssel állt elő:
– Anya, Apa… mi véd meg engem, amikor alszom?
Anya elmosolyodott, és megsimogatta Babó haját.
– Mi vagyunk a te varázspajzsod – mondta halkan.
Apa is bólintott. – Igen, Babókám. Mi ketten együtt olyanok vagyunk, mint egy láthatatlan takaró, ami körbeölel, még akkor is, amikor álmodsz.
Babó nagy szemekkel nézett rájuk.
– De hogyan működik?
– Szeretettel – súgta Anya. – Minden este, mikor betakarlak, belecsempészek egy adag melegséget a takaród alá.
– És én őrzöm az ajtót álmok idején – tette hozzá Apa. – Ha jönne egy ijesztő álom, én átterelem valami mókás irányba: mondjuk repülő palacsinták közé!
Babó kuncogott, aztán becsukta a szemét.
– Akkor ma éjjel repülő palacsintákról fogok álmodni?
– Talán… – kacsintott Apa.
– Vagy egy nevető kiskutyáról, aki párnacsatába keveredik egy unikornissal – tette hozzá Anya.
Babó mosolyogva aludt el, és aznap éjjel tényleg különös dolgok történtek az álmaiban: a palacsinták repültek, az unikornis nevetett, és valahol a háttérben Anya és Apa álltak – az ő láthatatlan, varázslatos pajzsukkal.
És Babó mindig tudta: ahol Anya és Apa vannak, ott biztonságban van a világ.
– Véget ért a mese, de a szeretet sosem fogy el. –
