Egyszer réges-régen, a Kékhegyek völgyében, élt egy bátor és kíváncsi fiú, akit Balázs hercegnek hívtak. Bár még csak tizenkét éves volt, már most többre vágyott, mint a királyi lakomák és udvari mulatságok. Egy napon a palota könyvtárában rábukkant egy régi, poros térképre, amin egy különös jelzés volt: „Itt nyugszik a csillagkard”.
Ez a kard nem volt akármilyen. A legenda szerint, aki megtalálja és tiszta szívvel használja, képes békét hozni a világra. Balázs tudta, hogy ezt a kardot neki kell megtalálnia.
Elindult hát a kalandra, egyedül, csak a hűséges lovával, Hajnallal. Útja során átkelt varázserdőkön, ahol beszélő fák segítették; megmászott egy vulkánt, ahol lávalények próbálták visszatartani; és még egy kis sárkányt is megmentett, aki cserébe barátja lett, és a nevét is elárulta: Tűzcsík.
Végül, hét nap és hét éj után elérkezett a Fénykő-barlanghoz, ahol a kard rejtőzött. Ott azonban egy utolsó próba várt rá: meg kellett válaszolnia egy ősi kérdést:
– Mi tesz valakit igazán hőssé? – kérdezte egy ősi szellem.
Balázs gondolkodott, majd így felelt:
– Nem az erő, és nem a kard. Hanem a szív bátorsága és az, hogy másokat védelmez.
A szellem bólintott, és megnyílt a barlang. A csillagkard ragyogva jelent meg, és Balázs kezébe szállt. Ettől kezdve nemcsak herceg volt, hanem a békét hozó lovag is, akinek nevét generációk mesélték tovább.
És ha hiszed, ha nem – Balázs herceg még most is él a legendák világában, s mindig ott terem, ahol szükség van egy bátor szívre.
– Véget ért a mese, aludni kell –
holnap új hős indul, talán te leszel.
