Egy nagyon öreg fa legtetején nőtt egy apró piros alma.
Nem volt sem a legpirosabb, sem a legkerekebb, de még csak a legédesebb sem.
Viszont egy nap – még mielőtt a szél első őszi sóhajával megrázhatta volna az ágat – elhatározta, hogy:
– Én nem fogok leesni.
Leesni bárki tud. Minden alma leesik. Én inkább… felmegyek.
A fa rázkódott a nevetéstől.
A többi alma piszkálta:
– Fel? Ugyan hová? Az égbe?
– Igen – mondta az alma. – Az égbe.
Így hát az alma nekilódult. Persze nem gurulva – almák nem tudnak mászni.
De ez az alma tudott gondolkodni.
És ha gondolkodsz, néha az is elég.
Felkérte az ágat, hogy hajoljon fölé.
Kért a levéltől egy kis lendületet.
Aztán beszélt egy pókkal, aki húzott neki egy szálat felfelé.
Aztán egy szitakötőnek suttogta:
– Hordj el engem. Egy kis darabon. Csak addig, amíg újra kitalálok valamit.
És így, segítve, súgva, szövögetve – tényleg elindult felfelé.
Fent a felhők között egészen más volt minden.
A madarak egyenesen kikerülték.
A nap hunyorgott rá.
Egy darabig úgy tűnt, még a gravitáció is vakargatja a fejét.
A felhők meglepődtek.
– Alma vagy, igaz?
– Igen.
– És mit keresel itt?
Az alma csak ennyit mondott:
– Egy másik nézőpontot.
A felhők kicsit morfondíroztak, majd odébb húzódtak, és helyet csináltak neki.
Onnan fentről az alma látta:
– ahogy egy kisfiú az árnyékában alszik el,
– ahogy egy hangya végigvisz egy morzsát egy fél világtérképen,
– ahogy két falevél vitatkozik a szélirányon,
– és ahogy a hold megvakarja a nap vállát.
És az alma nem vált se költővé, se hőssé.
Csak figyelt. És emlékezett.
Nem esett le.
Nem pottyant.
Nem gurult.
Elpárolgott.
Fénnyé lett. Apró, piros fénygyűrűvé, amit néha este látsz, ha nagyon egyedül vagy, és felnézel a csillagok közé.
– Hol van az az alma, amelyik nem esett le?
Csak mondd:
– Ott. Ahol az akarat és a furcsaság találkozik. Ahol nem szabály az, ami mindig az volt.
Ahol egy alma azt mondta: “én mást választok.”
Vége.
