Messze, nagyon messze, egy erdő és egy sziklás tengerpart találkozásánál élt egy különös kis lény: egy tasmán ördög, akit Tazónak hívtak.
Tazó napközben aludt, este járt-kelt. De nem azért, mert félt a nappaltól.
Azért, mert éjszaka csendesebb volt a világ – és ő valami egészen különlegeset hallott benne.
A Földet.
Amikor elcsendesedett minden, Tazó lefeküdt a meleg sziklára, és a fülét a földre szorította.
És akkor:
– hallotta, hogyan csúszik egy gyökér a talajban,
– hogyan morajlik a víz a kövek alatt,
– hogyan zizegnek a bogarak, még ha nem is mozognak.
Ez nem zaj volt. Nem zene.
Ez volt a világ lélegzete.
Egyik este Tazó leheveredett a sziklára, de… nem hallott semmit.
Se rezgést.
Se morgást.
Semmit.
– Mintha a világ visszatartaná a lélegzetét… – suttogta.
Tazó nem rohant. Nem kiabált.
Csak figyelt.
És észrevette, hogy a tengerparton egy hatalmas teknős fészket keres – de a homok túl kemény volt.
Tazó nem szólt semmit. Csak lassan, négy lábon, körbejárta a homokot.
Kaparta. Mozdította. Nyomta a testével.
És ahol ment, a föld újra puha lett.
A teknős végül ott rakta le a tojásait.
És amikor végzett, egy halk rezgés indult el a földben – egy apró „köszönöm”, amit senki sem hallott…
…csak Tazó.
Tazó azóta is minden este kifekszik a meleg sziklára, és hallgatja a földet.
Nem hős. Nem híres.
Csak olyan valaki, aki tudja:
néha nem kell szólni – elég figyelni.
És ha egyszer egy furcsa kis alakot látsz a kövek között…
…aki úgy tűnik, csak fekszik, mozdulatlanul…
Lehet, hogy ő Tazó.
És lehet, hogy épp hallja a világot helyetted is.
Vége.
