Valahol messze, egy hosszú-hosszú pálya szélén, ahol a szél mindig versenyre hívta a port, élt egy versenyautó, akit úgy hívtak: Villogó.
Nem csak a neve volt különleges, hanem a színei is:
– fekete, mint az aszfalt,
– piros, mint a célvonal,
– zöld, mint a startlámpa,
– és sárga, mint a nap a déli kanyar felett.
Villogó nem volt a leggyorsabb. A kerekei picit billegtek, és a motorja is inkább dorombolt, mint dübörgött.
De ő szeretett versenyezni. Mert nem a győzelemért futott – hanem a színekért.
Egy vasárnap reggel nagy verseny volt.
Ott voltak a turbóautók, a szélvészjárgányok, a rakétacsíkos gépek. És Villogó is.
A többiek csak nevettek.
– Ez nem is egyszínű! – mondta egy kék csillámos kocsi.
– Úgy nézel ki, mint egy zászló! – nevetett egy narancssárga versenyszörny.
Villogó nem válaszolt. Csak mosolygott.
Elindult a verseny. Mindenki süvített, porzott, dudált.
Villogó nem ért az élre. De ahol csak elhaladt, a pálya élénkebb lett:
– a fekete vonala határozottabbá vált,
– a piros sáv felfénylett,
– a zöld kanyarban fák bólogattak,
– és a sárga nap kisütött a felhők mögül.
A nézők nem is a vezetőt nézték, hanem Villogót:
ahogy vitte magával a színeket.
Villogó utolsónak ért be. De amikor befordult a célba, az egész tribün felállt.
– Nézd! – kiáltott egy kisgyerek. – Ő hozta vissza a színeket!
És aznap este, amikor kiosztották a trófeát, a bíró így szólt:
– A leggyorsabb ma más volt…
…de a legemlékezetesebb Villogó lett.
És a kupát úgy adták át: színes szalaggal átkötve.
Ha egyszer meglátsz egy villanást…
…feketét, pirosat, zöldet és sárgát egyszerre,
ne csodálkozz!
Talán épp Villogó száguld el előtted – nem azért, hogy első legyen.
Hanem hogy színt vigyen az útra.
Vége.
