Volt egyszer egy kisfiú, akit Babónak hívtak. Nem volt se varázsló, se szuperhős, se felfedező – legalábbis nem mindig. Babó csak egy kisfiú volt, aki nagyon szerette Anyát meg Apát.
Egy vasárnap reggel Babó kipattant az ágyból, beugrott a papucsába, és kiáltotta:
– Ma mi lesz a program?!
Apa a konyhában kávét főzött.
Anya a kanapén ült, takaró alatt, és könyvet olvasott.
Mindketten mosolyogtak.
– Semmi.
Babó pislogott.
– Semmi? Olyan nincs is!
– Dehogynem – mondta Anya. – A semmi néha a legjobb dolog.
Először Babó próbált „semmit csinálni”.
Ült a kanapén. Mozdulatlanul. Nézett előre.
Öt másodperc után felsóhajtott.
– Ez nagyon nehéz.
Apa felnevetett.
– Akkor csináljuk együtt.
Először együtt ültek a nappaliban.
Aztán csak úgy, véletlenül, Babó megjegyezte:
– A takaród olyan, mint egy domb.
Anya bólintott.
– És tehetnénk rá plüssöket. Mint pásztorokat.
Így hát elkezdtek hegyet építeni a takaróból, és kis plüssbárányokat legeltettek rajta.
Aztán jött egy bögre kakaó – óvatosan, hogy ne boruljon a dombra.
Apa hozott egy kanalat, amit kilátóvá változtattak.
És észre sem vették, hogy már történik valami.
Délután Babó kint feküdt Anyával a teraszon, Apa pedig mesét olvasott hangosan.
– De hát ez egy csodás nap lett! – nevetett Babó.
– Pedig csak semmit akartunk csinálni – mondta Anya.
– És abból lett a legjobb minden – tette hozzá Apa.
Babó elmosolyodott, és ezt mondta:
– Akkor holnap is csináljunk semmit. De ugyanígy!
Ha egyszer megkérdeznéd Babótól:
– Mi volt életed legjobb napja?
Ő nem mondaná, hogy az állatkert, vagy a vidámpark.
Nem.
Csak ennyit mondana:
– Az a vasárnap, amikor semmit sem csináltunk. Csak együtt voltunk.
Vége.
