A sűrű dzsungel mélyén, ahol a lombok egymást érték, és a madarak éneke reggeltől estig szólt, élt egy fekete párduc, akit Marának hívtak.
Mara nem volt híres vadász. Nem ugrált a fák között, nem mutogatta a karmait.
Ő csendben járt. Nagyon csendben.
Úgy lépett, hogy a levelek sem zizegtek, és néha még a szél is megállt egy pillanatra, amikor ő elhaladt.
A többi állat ritkán látta őt. Inkább csak érezte.
– Valami figyel minket – suttogta a kis majom.
– Nem félek, csak olyan… nyugodt lett minden – tette hozzá a papagáj.
Mara nem akart félni hagyni senkit. Ő csak figyelt. A dzsungel minden neszét ismerte:
– mikor nyikkan meg egy fa,
– hol repedt meg a föld,
– mikor lesz eső.
Egy reggel vastag köd borította el a dzsungelt. A hangok tompák lettek, az árnyékok elmosódtak.
Egy kis tapírcsikó sírt a patak partján. Elveszett. Senki sem hallotta meg – kivéve Marát.
Nem szólt. Nem üvöltött.
Csak megjelenítette magát a köd közepén: két selymes, zöld szempár, egy puha mozdulat, egy halk lépés a fűben.
A csikó megérezte: nem kell félnie.
És egyszer csak ott volt Mara mellette – nem mint vadász, hanem mint csend, ami megnyugtat.
Ő nem terelte vissza. Ő csak kísérte. Lépésről lépésre, egészen addig, amíg a kis tapír meg nem hallotta anyja hívását.
Onnantól kezdve a dzsungel lakói már nem féltek a csöndtől.
Mert tudták: valaki vigyáz rájuk benne.
Mara nem lett hangosabb. Nem lett híres.
De néha, amikor köd ereszkedik a fák közé, és a világ elhalkul, valaki mindig ezt suttogja:
– Most jön Mara.
És mindenki egy picit megnyugszik.
Vége!
