Valahol messze, a fenyőerdők mélyén, a havas hegyek lábánál élt egy farkas, akit Lunának hívtak.
Luna szürke bundája ezüstösen csillogott a holdfényben, szemei pedig mélyek és nyugodtak voltak. De volt benne valami, ami megkülönböztette a többi farkastól:
nem szeretett vadászni.
– Te farkas vagy, Luna! – mondogatta a falkavezér. – A vadászat bennünk van!
Luna azonban csak csóválta a farkát.
– Én másban vagyok jó – felelte csendesen.
A hegy alatti völgyben sokféle állat élt: őzek, borzok, mókusok, sőt még egy régi süncsalád is.
Luna gyakran lesétált hozzájuk – nem bántani, csak figyelni, segíteni.
Ha vihar jött, ő szólt előre.
Ha kiszáradt egy patak, ő mutatta meg a másik útját.
Ha eltévedt valaki, Luna kísérte haza.
Eleinte féltek tőle, hiszen mindenki fél egy farkastól, nem igaz?
De Luna nem morgott. Nem mutatta a fogát. Csak vigyázott.
Egy napon a távolban füst szállt fel – egy villámcsapás miatt tűz ütött ki az erdő túlsó felén.
Az állatok pánikba estek.
– Hova menjünk? Melyik úton?
– Mi lesz a kicsinyeinkkel?
– Nincs idő gondolkodni!
Ekkor Luna előrelépett.
– Ismerem a hegy rejtett ösvényét. A szél arra nem viszi a tüzet.
És mindenkit elvezetett: lassúkat, gyorsakat, aprókat, öregeket.
Mire a füst elérte a völgyet, mindenki biztonságban volt.
Másnap reggel az állatok körbeállták Lunát.
– Mi lett volna velünk nélküled?
– Pedig mi félve néztünk rád…
Luna csak mosolygott.
– Nem baj. A félelem sokszor nem is rólam szól, hanem arról, amit nem ismertek.
És attól a naptól kezdve már nem csak farkas volt a hegyen, hanem őrző is.
Ha egyszer a hegyekben jársz…
És ha egyszer a hóval borított fenyők között sétálsz, és csendben érzed, hogy valaki figyel – ne félj.
Lehet, hogy épp Luna az.
A farkas, aki nem vadászik – hanem vigyáz.
Vége.
