Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a világot még dínók lakták, és a fák olyan magasra nőttek, hogy felértek a felhőkig, élt egy különleges kis velociraptor, akit úgy hívtak: Villám.
Villám nem volt nagyobb egy kecskénél, de a lábai hosszúak voltak, és olyan gyorsan tudott futni, hogy csak egy porfelhő maradt utána. A többi fiatal raptor gyakran versenyt rendezett, de senki sem tudta lehagyni őt. Egyesek szerint még a zuhanó faleveleket is megelőzte futás közben!
De Villám nem csak gyors volt – kíváncsi is, és kicsit… szeleburdi.
Egy nap, miközben a felnőttek a napi vadászatot tervezték, Villám észrevett valami csillogót a fák között. Egy különös, villogó kő hevert a földön – mintha az égből hullott volna alá. Villám, akit minden érdekelt, amit nem értett, odaszaladt, és óvatosan megbökdöste az orrával. A kő megremegett, majd egy kis bzzz! hangot adott ki.
– Ez biztosan varázslatos! – suttogta Villám önmagának.
A többiek kiabáltak, hogy jöjjön vissza, de Villám már úton volt… a kő után. Az ugyanis elkezdett gurulni! Lassan előre, aztán gyorsabban, míg végül belecsúszott egy bokor alá. Villám rohant utána, ám egyszer csak… a föld megremegett!
A bokor mögött egy hatalmas mélyedés rejtőzött, egy régi vulkán krátere, aminek az alján különös növények világítottak. A kő odagurult, és megállt. Villám ámulva nézett körbe. Soha nem látott ilyen helyet. És akkor meghallotta a hangot:
– Te vagy az első, aki megtalálta a Mennydörgőkertet.
Villám körbenézett. Egy idős, bölcs kinézetű, tollas dínó állt ott – egy ősi raptor, akinek a bundája úgy ragyogott, mintha a villámokból szőtték volna.
– Te nem csak gyors vagy, kis Villám. Bátor is vagy. Ez a hely a felfedezőké. És mostantól tiéd a feladat, hogy vigyázz rá.
Villám szemei kikerekedtek, a szíve hevesen vert. Nemcsak a világ leggyorsabb raptora volt… hanem már őrzője is egy csodának.
Innentől kezdve Villám minden nap tanult valami újat – a növényekről, a csillagokról, a szelek útjáról. És ha néha elrohant messzire, csak azért tette, mert új ösvényeket keresett.
Mert Villám tudta:
a legnagyobb kaland nem a futás… hanem az, ha megtalálod, amit keresel – és vigyázol rá.
És a Mennydörgőkert mélyén a villogó kő ma is ott pihen. Csak arra vár, hogy egy másik kíváncsi szívű kis raptor rátaláljon.
