A rét szélén, ahol a harmat gyöngyökként csillogott a fűszálakon, élt egy apró, sárgásbarna csiga, akit Pötyinek hívtak.
Pötyi nem volt se gyors, se nagy, se különleges… legalábbis mások szerint.
Mert Pötyi mindig lassan ment.
Olyan lassan, hogy néha a saját árnyéka is megelőzte.
– Mozgás, Pötyi! – rikkantotta rá a futkosó hangya.
– Megint lemaradsz! – szaladt el mellette egy tücsök.
De Pötyi csak mosolygott, és így válaszolt:
– Én nem rohanok. Inkább figyelek.
Egyik reggel, amikor Pötyi elindult a harmatos úton, és épp egy levél alá húzódott meg eső elől, apró, síró hangot hallott.
– Segítség… – jött a halk suttogás.
Pötyi kikukkantott, és a fű között meglátott egy kicsi virágot, akinek a szára félrebillent, és nem érte el a napfényt.
– Senki sem lát ide – sóhajtotta a virág.
Pötyi közelebb mászott, és gondolkodott.
Nem volt nagy, se erős, de a házában volt egy apró csillámporral teli kagylódarab, amit még gyerekkorában talált. Mindig megőrizte – a „kincsét”.
Most elővette, és a virág mellé tette, hogy visszatükrözze a napfényt.
– Így is kapsz egy kis világosságot – mondta halkan.
Másnap reggel a virág már kicsit kiegyenesedve mosolygott. A levelei újra zöldelltek.
A többi rovar, bogár és szöcske mind odasereglettek.
– Ki segített neked? – kérdezték.
A virág elmosolyodott.
– Egy csiga… aki nem sietett el mellettem.
Attól a naptól kezdve a réten már nem nevettek Pötyin, hanem inkább megsüvegelték (már aki tudott kalapot viselni).
És ha valaki megkérdezte:
– Hogy jutottál ide pont időben?
Pötyi csak mosolygott, és azt mondta:
– Nem kell gyorsnak lenni ahhoz, hogy éppen akkor érj oda, amikor valakinek szüksége van rád.
Vége.



