A tenger mélyén, ahol a víz kékje puha, mint a selyem, és a korallok színpompás virágként nyílnak, élt egy apró, kíváncsi csikóhal, akit Csillámnak hívtak.
Csillám nem volt a leggyorsabb, se a leghangosabb – de az egész zátonyon ő volt a legfigyelmesebb. Mindenkinek segített: hordozta a kis üzeneteket a halak között, lesöpörte a homokot a kagylók tetejéről, és még a remeterákoknak is segített új házakat találni.
A tenger barátai csak így hívták:
„A buborékpostás.”
Egyik nap, miközben Csillám vígan úszkált a hínárerdő között, egy apró buborékot talált, benne egy homokba írt üzenettel:
„Kedves ismeretlen, szeretnék barátot. Aláírás: Valaki a mélyből.”
Csillám megfordította a buborékot, de nem volt rajta név, se útvonal. Csak egy apró mosolygós halrajz a sarokban.
– Ez valaki szívéből jött – gondolta –, és nem hagyhatom, hogy válasz nélkül maradjon.
Csillám elhatározta, hogy megkeresi az üzenet küldőjét. Elúszott a tenger gyerekóvodájába – de ott nem tudtak róla. Megnézte a tengeri csillagok pihenőhelyét – ott sem hallottak róla.
Már épp hazafelé úszott, amikor egy kis hang szólt utána a barlang széléről:
– Azt az üzenetet én írtam…
Egy pici, szégyenlős világítóhal bújt elő a kövek mögül.
– Senki sem beszélt velem, mert csak este jövök elő… és mindig sötét van körülöttem.
Csillám finoman közelebb úszott, és vidáman szólt:
– A barátság nem attól függ, hány órakor csillogsz, hanem attól, hogy mit érzel itt – (és az uszonyával a szívére bökött).
Innentől kezdve Csillám és a világítóhal minden este találkoztak. Együtt úsztak a korallok között, buborékokat fújtak, és a világítóhal megtanította Csillámnak, hogyan lehet fényt hozni a legsötétebb zugokba is.
A zátony lakói lassan észrevették, hogy a barlang környéke világosabb, barátságosabb lett. És amikor megkérdezték Csillámot:
– Ki világítja meg éjjel a tengerünket?
Ő csak mosolygott, és azt felelte:
– Egy új barát, akit egy el nem küldött üzenet hozott elém.
Vége.
