A réges-régi időkben, amikor a világ még tele volt óriási páfrányokkal és különös lényekkel, élt egy fiatal pteroszaurusz, akit Pillának hívtak.
Pilla nem volt nagy, sem erős. De volt két hatalmas szárnya, amikkel messzire tudott repülni – ha épp volt kedve hozzá.
Mert Pilla furcsa volt egy kicsit: nem szeretett versenyezni, nem akart a leggyorsabb lenni, és néha inkább a felhőket nézte, mintsem a rovarokat kergette, mint a többiek.
– Mi értelme repülni, ha nem nézed meg, milyen szép odafentről a világ? – kérdezte gyakran.
Egy nap, amikor Pilla épp a kedvenc magas sziklájáról indult volna útnak, észrevette, hogy a szél teljesen elállt.
Nem mozdult semmi: a falevelek meg sem rezdültek, a madarak sem repültek, és a levegő olyan volt, mintha megállt volna.
Pilla kinyújtotta a szárnyait… de nem érezte azt a finom, lágy emelést, amit megszokott.
– Hol van a szél? – suttogta. – Nélküle nem tudok repülni…
Pilla úgy döntött, hogy elindul megkeresni a szelet.
A földön haladt – ami egyáltalán nem volt az ő műfaja –, és megkérdezett mindenkit:
– Láttad a szelet? Érezted merre ment?
A teknős csak megrázta a fejét.
A vízesés halkabban csordogált, mint máskor.
Még a nádasban lakó kis rágcsáló is csak suttogva beszélt.
– Talán a szél elfáradt – mondta. – Vagy talán megsértődött, mert senki sem figyelt rá igazán.
Pilla megállt. Ekkor jött rá:
Ő mindig számított a szélre, de sosem mondott neki köszönetet.
Aznap este, amikor a nap lebukott a hegy mögött, Pilla felmászott a legmagasabb sziklára, kinyitotta a szárnyait, és halkan, de tisztán így szólt a levegőbe:
– Kedves szél… hiányzol. Sajnálom, hogy sosem mondtam, mennyire szeretlek. Kérlek, térj vissza. Nélküled nem tudok igazán élni.
Egy pillanatra csend lett… aztán egy puha, lágy fuvallat végigsuhant a szárnya alatt.
Pilla felnevetett. A szél lassan, mint egy ölelés, körülfonta. És ahogy a csillagok kigyúltak az égen, ő széles szárnycsapásokkal emelkedett a magasba.
Pilla azóta is minden nap repül. Néha gyorsan, néha csak lebegve.
És minden felszállás előtt megsúgja a szélnek:
– Köszönöm, hogy itt vagy. Te vagy a legcsendesebb barátom.
Vége.
