Messze, egy rét szélén, ahol a harmat reggelente gyöngyökként csillogott a fűszálakon, élt egy aprócska, mosolygós katicabogár. A neve Pöttyös volt, és igazán különleges szokása volt: minden reggel végigrepült a réten, és egyesével köszöntötte a virágokat.
– Jó reggelt, margaréta! – csilingelte.
– Szép napot, pipacs! – biccentett.
– Tündökölj ma is, százszorszép!
A virágok ezt nagyon szerették. Ha Pöttyös nem jött volna aznap, bizony hiányzott volna nekik. De Pöttyös sosem hagyta ki egyetlen reggelt sem – még akkor sem, ha esett az eső, vagy kicsit fázott a szárnya.
Nem tett nagy dolgokat. Nem volt híres, nem tudott messzire repülni. De kedves volt, figyelmes, és őszintén örült a mások örömének.
Egy reggel valami egészen szokatlan történt. A rét fölött finom, csillogó szellő suhant végig. Nem olyan volt, mint a megszokott szél: ez halkan zizegett, mintha apró csengők játszottak volna egy titkos dalt.
Pöttyös épp egy kék nefelejcsnek köszönt, amikor észrevette, hogy egy pici, fényes pötty lebegett előtte.
– Szia – szólalt meg a pötty, és furcsa, csilingelő hangja volt. – Én vagyok a csillagszél ajándéka.
– Ajándék? Nekem? – kérdezte Pöttyös csodálkozva.
– Igen! Minden éjszaka, amikor az ég csendes és a csillagok elalszanak, a csillagszél elindul, és megkeresi azt, aki a legtöbb kedvességet szórta szét. Ma téged választott!
A pötty lassan Pöttyös hátára szállt, és ott maradt. Olyan volt, mintha a legfényesebb csillag egy cseppje csücsült volna meg rajta.
Attól a naptól kezdve Pöttyös különös fénnyel ragyogott. A virágok levelei egy kicsit zöldebbek lettek, ha a közelébe ért. A méhecskék vidámabban zümmögtek, ha elrepült mellettük. Még a félénk levelibéka is kikandikált, hogy lássa, merre jár.
De Pöttyös nem változott meg. Ugyanúgy köszöntötte minden reggel a virágokat, ugyanúgy örült a pillangóknak, és mindig megkérdezte a hangyáktól, hogy jól telt-e az éjszakájuk.
Egy nap a kis gyík, aki korábban sosem szólt senkihez, odament hozzá:
– Miért vagy ilyen fényes, Pöttyös?
A kis katica elmosolyodott.
– Mert minden reggel igyekszem másokat boldoggá tenni. És úgy tűnik, ezt a csillagok is észrevették.
A rét lakói egyre gyakrabban követték Pöttyöst. Nem azért, mert fényes volt – hanem mert mellette mindenki egy kicsit fényesebbnek érezte magát.
És minden reggel, amikor felkelt a nap, és a csillagfény halványulni kezdett, a csillagszél egy pillanatra megint megsuhintotta a rétet – mintha azt suttogná:
„A kedvesség ragadós, mint a harmat – csak meg kell érinteni vele a világot.”
Vége.
