A sűrű, zöldellő Amazonas dzsungel mélyén, ahol a fák lombjai eltakarták a napfényt, és a folyó nyugodtan kígyózott a fák között, élt egy hatalmas, de jószívű anakonda, akit Annának hívtak.
Anna nem volt vadász – bár sokan féltek tőle a mérete miatt, ő inkább a folyóparton heverészett, figyelte az erdő életét, és élvezte a nyugodt napokat.
Egy nap azonban valami nagyon furcsát észlelt…
Amikor Anna a szokásos helyére úszott a folyóban, a víz alacsonyabb volt, mint valaha.
– Ez nem normális! – gondolta aggódva. – A folyónak mindig tele kell lennie vízzel!
Körbenézett, és látta, hogy a békák zavartan ugrálnak a száraz iszapban, a halak pedig nehezen találnak mélyebb vizet.
– Ha a folyó kiszárad, az egész dzsungel bajba kerül! – döbbent rá.
Eldöntötte, hogy megtalálja az eltűnt vizet.
Anna lassan csúszott végig a parton, és figyelte a jeleket.
Hamarosan észrevett apró nyomokat a sárban – de nem állatokét, hanem emberekét.
Tovább haladva egy gátat látott, amely elzárta a folyó vizét.
Emberek építették, hogy maguknak tartsák meg a vizet, de nem vették észre, hogy a dzsungel lakói is szükségük van rá.
Anna tudta, hogy valamit tennie kell.
Anna nem akart senkit megijeszteni, hiszen nem volt veszélyes.
Ezért elhatározta, hogy okosan oldja meg a helyzetet.
Lassan odacsúszott a gáthoz, és óvatosan meglökte az egyik gyengébb részt a testével.
A gát megremegett, és egy kis résen át a víz elkezdett újra folyni!
A halak örömmel úsztak vissza, a békák vidáman kuruttyoltak, és a folyó újra életre kelt.
Az emberek észrevették, hogy a víz elkezdett visszafolyni, és észrevették Annát.
De nem féltek tőle, mert látták, hogy nem akar bántani senkit.
– A dzsungel mindenkié – mondta egyikük. – Meg kell osztanunk a vizet az állatokkal is.
Ezután egy kisebb gátat építettek, amely lehetővé tette, hogy a folyó tovább folyhasson, miközben ők is használhatták a vizet.
Attól a naptól kezdve Anna minden reggel elúszott a folyóhoz, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e.
A folyó újra tele volt élettel, és az emberek is megtanulták, hogy a dzsungel lakóival együtt kell élniük, nem pedig ellenük.
És ha valaki megkérdezte Annát:
– Nem félsz, hogy az emberek újra elzárják a vizet?
Csak elmosolyodott, és így felelt:
– Ha megértik, hogy a természet mindenkié, többé nem lesz mitől félni.
Vége.
