A dombok ölelésében, egy kis tanyán élt egy hatalmas, ám szelíd bika, Brúnó.
Brúnó más volt, mint a többi bika. Míg a többiek a mezőn futkároztak és egymással birkóztak, ő inkább a virágokat nézegette és élvezte a lágy szellőt.
Kedvenc helye egy titkos kis virágos rét volt a tanya mögött. Senki más nem járt oda, csak ő, és minden délután leheveredett a fűbe, hogy a színes virágok illatát élvezze.
Egy nap azonban valami különös történt…
Amikor Brúnó másnap a rétre ment, meglepődve látta, hogy a virágok eltűntek!
– Hová lettek a virágaim? – kérdezte magától aggódva.
Ahelyett, hogy bosszankodott volna, úgy döntött, kideríti az igazságot. Nyomozni kezdett!
Először egy kis fehér szirmot talált az ösvényen.
– Ez egy százszorszép szirma! Valaki erre vitte el a virágokat! – gondolta izgatottan.
Brúnó óvatosan követte a lehullott szirmokat.
Elhaladt a patak mellett, átbújt egy kerítésen, majd egy nagy tölgyfához ért.
Ott egy aprócska lényt talált: egy kis nyuszit, aki tele volt virágszirmokkal!
– Te vitted el a virágaimat? – kérdezte Brúnó meglepetten, de nem mérgesen.
A kis nyuszi bűntudatosan bólintott.
– Sajnálom! Egy koszorút akartam fonni a testvéreimnek, de nem tudtam, hogy ezek a te virágaid…
Brúnó elmosolyodott.
– Nem az enyémek, hanem mindenkié! De ha szeretnéd, együtt is szedhetünk virágokat!
A nyuszi boldogan felcsillant.
– Tényleg segítesz?
Brúnó bólintott, és együtt a legszebb virágokat gyűjtötték össze.
A nyuszi testvérei nagy örömmel fogadták a virágokat, és együtt készítettek egy hatalmas, színes koszorút.
– Ez a tiéd, Brúnó! – mondták mosolyogva, és a fejére tették.
Brúnó boldogan viselte a virágkoronát, és tudta, hogy a legnagyobb öröm az, amit másokkal megoszthatunk.
És ha valaki később megkérdezte tőle:
– Nem furcsa egy bikának virágokat szeretni?
Csak elmosolyodott, és azt mondta:
– A szépséget mindenki élvezheti – akár nagy, akár kicsi!
Vége.



