A forró, napsütötte mocsár mélyén, ahol a víz lustán hömpölygött, és a nádasok susogtak a szélben, élt egy fiatal krokodil, Kormi.
Kormi imádta a vizet, szeretett úszni, lebegni a felszínen és napozni a parton. De volt egy dolog, amitől mindig tartott: a folyó mélyét.
A többi krokodil simán alábukott a víz alá, és eltűnt a felszín alatt, de Kormi mindig csak a sekélyebb részeken maradt.
– Mi van, ha odalent túl sötét van? – gondolta magában. – Mi van, ha nem találok vissza?
Egy nap azonban különös dolog történt…
Kormi a parton feküdt, amikor egy különös árnyék suhant át a vízen.
Először csak egy pillanatra látta, de aztán újra és újra feltűnt.
– Mi lehet ez? – tűnődött kíváncsian.
A kíváncsiság erősebb volt a félelménél, így Kormi lassan a vízbe csusszant, és elindult az árnyék felé.
A víz alatt minden más volt. A nap sugarai táncoltak a homokos aljzaton, és apró halrajok cikáztak mindenfelé.
Kormi egy kicsit bizonytalan volt, de ahogy egyre mélyebbre úszott, rájött, hogy a mélység nem félelmetes – hanem gyönyörű!
A növények lágyan ringatóztak, a halak buborékokat fújtak, és a víz alatt minden csendes és békés volt.
És akkor megpillantotta az árnyék forrását:
Egy nagy teknős lassan úszott előtte, bölcs, nyugodt szemekkel.
– Üdv, Kormi! – mondta mély, barátságos hangon. – Régóta figyellek. Ma végre meg mertél mártózni a mélyben!
Kormi először meglepődött, de aztán elmosolyodott.
– Igen! És… nem is olyan ijesztő, mint gondoltam!
A teknős bólintott.
– A világ tele van titkokkal, de csak azok fedezik fel őket, akik elég bátrak megismerni az ismeretlent.
Kormi végül visszaúszott a felszínre, és ahogy kilépett a partra, a napfény melegen megcirógatta a hátát.
Már nem félt a mély víztől. Tudta, hogy odalent is egy csodálatos világ vár rá.
És attól a naptól kezdve, ha valaki megkérdezte:
– Nem félsz a mély víztől?
Csak mosolygott, és így felelt:
– A legnagyobb kincsek néha ott vannak, ahol a félelmeink rejtőznek.
Vége.
