A messzi Déli-sarkon, ahol a jéghegyek magasra tornyosultak, és a hópelyhek csendesen hullottak az égből, élt egy kicsi, kíváncsi pingvin, Pipp.
Pipp még fiatal volt, és bár szeretett játszani a többi pingvinfiókával, mindig egy kicsit más dolgok érdekelték, mint a többieket. Míg a testvérei versenyeztek, hogy ki csúszik le gyorsabban a jégdombokról, Pipp szeretett nézelődni, hallgatni a jég pattogását, és figyelni a havat.
Egyik nap, miközben a jeges parton állt, egy apró hópehely szállt le az orrára.
– Milyen különleges! – suttogta csodálkozva.
Először csak egy kis hideget érzett, de ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy a hópehelynek csodaszép, bonyolult mintája van!
– Hogyan készülnek ezek a kis csodák? – tűnődött Pipp.
Ettől a naptól kezdve elhatározta, hogy mindent megtud a hópelyhekről.
Másnap reggel Pipp odaszaladt az anyukájához.
– Anyu, honnan jönnek a hópelyhek?
Az anyukája kedvesen elmosolyodott.
– A felhőkből hullanak alá, és mindegyik különleges. Nincs két egyforma hópehely!
– Tényleg? – ámuldozott Pipp. – És ki készíti őket?
Az anyukája nevetett.
– A természet maga. Ahogy a vízcseppek megfagynak a magasban, apró jégkristályokká válnak, és szépen formálódnak, ahogy a szél viszi őket lefelé.
Pipp még kíváncsibb lett.
– Meg akarom nézni, hogyan hullanak!
Így hát elindult a pingvintelep szélén lévő dombhoz, ahonnan messzire lehetett látni.
Pipp leült a domb tetején, és figyelte az eget. Egyre több felhő gyűlt össze, és hamarosan finom pelyhek kezdtek hullani.
Ahogy nézte, hogyan táncolnak a levegőben, valami különlegeset érzett.
A hó nem csak hideg volt – hanem varázslatos is.
A szél lágyan kavarta a pelyheket, és Pipp úgy érezte, mintha egy titkos táncot láthatna.
Hirtelen egy nagyobb hópehely szállt le előtte. Pipp óvatosan kinyújtotta a szárnyát, és hagyta, hogy ráessen.
– Csodaszép! – suttogta boldogan.
Ekkor vette észre, hogy a többi pingvinfióka is odasereglette köré.
– Mit nézel ennyire, Pipp? – kérdezte az egyikük.
– A hópelyheket! Nézzétek, mindegyik más és más!
A fiókák kíváncsian figyelték.
– Tényleg! – kiáltották. – Ez csodás!
Attól a naptól kezdve már nemcsak a csúszdázás volt a legjobb játék, hanem az is, hogy együtt figyelték a hópelyheket.
Pipp rájött, hogy bár szeretett egyedül nézelődni és álmodozni, még jobb érzés volt megosztani ezt a csodát a barátaival.
És amikor legközelebb hó kezdett hullani, már nem egyedül állt a domb tetején – hanem körülötte ott volt az egész pingvinfalu, és együtt csodálták a hóesést.
Vége.
