A sűrű esőerdő mélyén, ahol hatalmas fák nyúltak az ég felé, és a levelek között színes madarak repkedtek, élt egy vidám gorillabébi, Gogo.
Gogo imádott játszani, fára mászni és hemperegni a puha avarban. De volt valami, amit még ennél is jobban szeretett: a banánt!
Minden reggel, amikor a nap első sugarai átszűrődtek a dzsungel lombjai között, Gogo és a mamája együtt indultak reggelizni. A legérettebb, legédesebb banánokat keresték, amelyeket a fák magas ágain találtak.
Egy reggelen azonban valami különös történt.
Gogo éppen egy különleges, hatalmas, aranysárga banánt talált az egyik ágon.
– Ez lesz a legfinomabb banán, amit valaha ettem! – kiáltotta boldogan.
De amikor éppen meg akarta fogni, a banán lepottyant, és gurulni kezdett a lejtős erdei ösvényen.
– Oh, ne! A banánom! – kiáltotta Gogo, és utána eredt.
Gogo sebesen futott lefelé a dombon, de a banán gyorsabb volt. A kis gorillabébi átbújt az ágak alatt, átgázolt egy sekély patakon, és ugrált a kövek között, hogy utolérje.
Útközben találkozott Léna, a papagájjal.
– Hová rohansz ilyen sietve, Gogo? – kérdezte Léna.
– A banánom! Legurult, és meg kell találnom! – zihálta Gogo.
Léna a magasból szétnézett.
– Azt hiszem, a folyópart felé gurult! Siess, de óvatosan!
Gogo tovább futott, amíg el nem érte a folyópartot. Ott találkozott Muki, a kis majommal, aki éppen diót ropogtatott.
– Gogo! Miért rohansz ennyire? – kérdezte kíváncsian.
– A banánom eltűnt! Nem láttad? – kérdezte Gogo.
Muki a farkával egy ágra mutatott.
– Valami sárga elgurult a magas fűbe. Nézd meg ott!
Gogo óvatosan félrehajtotta a füvet, és ott volt a banán!
De nem volt egyedül. Egy apró, éhes kis tatu csipegette a héját, mert azt hitte, senkié.
Gogo először mérges akart lenni, de aztán meglátta a tatu apró, kerek szemét, amely szomorúan pislogott rá.
– Éhes vagy? – kérdezte Gogo.
A tatu bólintott.
Gogo elgondolkodott. A banánt ő találta, de a tatu sokkal éhesebbnek tűnt.
– Tudod mit? Együk meg együtt! – mondta végül mosolyogva.
A tatu boldogan majszolta a banánt, Gogo pedig örült, hogy megoszthatta valakivel.
Mire Gogo visszatért a gorillák csoportjához, a mamája mosolyogva nézett rá.
– Hol jártál, kis csintalan? – kérdezte.
– Megkerestem a banánomat, de végül megosztottam egy új barátommal! – büszkélkedett Gogo.
A mamája megsimogatta a fejét.
– A legjobb banán az, amit másokkal együtt eszünk – mondta kedvesen.
És attól a naptól kezdve Gogo tudta, hogy az igazi kincs nem az elveszett banán volt, hanem a barátság és a megosztás öröme.
Vége.
