A napsütötte szavannán, ahol a fű aranysárgán hullámzott a szélben, és a távoli fák hűs árnyékot nyújtottak, élt egy kíváncsi kis elefántbébi, Ellie. Ellie még kicsi volt, de ormánya már elég erős volt ahhoz, hogy vízzel spriccelje a testvéreit, és elég ügyes, hogy leveleket tépjen le a bokrokról.
Ellie imádta az esőt. Amikor a nagy esőzések után a pocsolyák tele lettek friss vízzel, boldogan pancsolt bennük. De egy nap észrevette, hogy a pocsolyák eltűntek. Az ég kék volt, a felhők messze jártak, és már napok óta nem esett eső.
– Hol van az eső? – kérdezte Ellie a mamáját.
– A felhők hozzák az esőt – mondta mosolyogva az anyukája. – De néha messzire vándorolnak, és csak később térnek vissza.
Ellie azonban nem akart várni. Elhatározta, hogy megkeresi az eltűnt esőcseppeket.
Ellie elindult a szavannán, és figyelmesen keresgélt. Az első nyom, amit talált, egy kis tó volt, ami már majdnem kiszáradt.
– Talán itt volt az eső utoljára! – mondta izgatottan.
A tóparton találkozott Zuri, a zebrával.
– Zuri, láttad az esőt? – kérdezte Ellie.
Zuri megrázta a fejét.
– Nem, de tegnap este éreztem egy kis hűs szellőt, talán az eső illatát hozta!
Ellie továbbment a szavannán, követve a hűvös szél nyomát.
Ahogy Ellie tovább baktatott, találkozott Kito, a zsiráffal, aki éppen a fák magas leveleit rágcsálta.
– Kito, tudod, merre jár az eső? – kérdezte Ellie.
Kito lenézett rá, és elgondolkodott.
– A madarak reggel a nagy hegyek felé repültek – mondta. – Talán ott találsz esőt!
Ellie felnézett az égre, és valóban, a távoli hegyek felett apró, fehér felhők lebegtek.
– Megyek a hegyekhez! – kiáltotta boldogan.
Ellie sokáig sétált, míg végül elérte a hegyek lábát. Ott egy kis patak csörgedezett, hűvösen és tisztán. Ellie boldogan beletoccsant, és ormányával vizet fröcskölt a levegőbe.
De hirtelen árnyék vetült rá. Felnézett, és meglátott egy hatalmas, szelíd szemű elefántot, aki mosolyogva figyelte.
– Üdv, kicsi! – dörmögte mély hangon. – Mit keresel ilyen messze a síkságtól?
– Az esőt! – felelte Ellie lelkesen. – Eltűnt a pocsolyáim, és meg akartam találni.
Az öreg elefánt elmosolyodott.
– Nézz csak fel! – mondta, és ormányával az ég felé mutatott.
Ellie felnézett, és észrevette, hogy a fehér felhők egyre sötétebbek lettek. Egy lágy szellő simogatta meg a fülét, és az első hűvös csepp ráhullott a homlokára.
– Az eső visszatér! – kiáltotta boldogan.
Ellie vidáman szaladt vissza a szavannára, ahol a barátai már az első cseppeket figyelték. A föld felfrissült, a növények illata erősebb lett, és a tó újra megtelt vízzel.
– Te tényleg megtaláltad az esőt! – nevetett Zuri.
– Nem én – kuncogott Ellie. – Az eső magától jött vissza, ahogy anya mondta. De jó volt megtanulni, hogy mindig visszatér, ha türelmesek vagyunk!
Az elefántok, zebrák és zsiráfok boldogan élvezték a frissítő esőt, és Ellie tudta, hogy ha legközelebb eltűnik az eső, már nem kell keresnie – mert az mindig visszatér a maga idejében.
Vége.
