Egyszer réges-régen, a dinoszauruszok világában, élt egy T-Rex, akit Rexinek hívtak. Rexi nagy és erős volt, ahogy egy T-Rexhez illik, de egyáltalán nem volt félelmetes. Valójában Rexi nagyon kedves és barátságos volt, csak éppen senki sem merte ezt megtudni.
A többi dinoszaurusz, amikor meglátta Rexit, mindig így suttogott:
– Nézd! Egy T-Rex! Fussunk! – és gyorsan elbújtak a bokrok mögé vagy felmásztak a fákra.
Rexi pedig szomorúan üldögélt egyedül a nagy tisztáson.
– Miért fél tőlem mindenki? – sóhajtotta. – Én csak játszani szeretnék.
Egy nap, amikor Rexi egy csendes patakparton sétált, valami érdekeset vett észre a fűben. Egy tojás volt az! De nem is akármilyen tojás – szép, pöttyös héja volt, és halkan remegni kezdett.
– Oh! – kiáltott fel Rexi. – Ez a tojás mindjárt kikel!
Rexi gyorsan leült a tojás mellé, és kíváncsian figyelte. Egy kis repedés jelent meg rajta, majd még egy, és végül egy apró, zöld színű fej bújt ki belőle.
Egy kis ankylosaurus volt az, páncélos hátával és apró lábaival.
– Szia! – mosolygott Rexi óvatosan. – Én Rexi vagyok. Te hogy hívnak?
A kis dinoszaurusz megrémült. Egy hatalmas T-Rex hajolt fölé, de mivel Rexi arca kedves és barátságos volt, végül nem futott el.
– Én… én Kipi vagyok – válaszolta félénken.
Rexi és Kipi együtt indultak útnak. Kipi még pici volt, ezért Rexi óvatosan segített neki átkelni a patakon és kikerülni a nagy köveket.
– Tudod, Kipi, én mindig egyedül játszom, mert mindenki fél tőlem – mondta Rexi. – De te nem futottál el.
– Azért, mert segítettél nekem – válaszolta Kipi. – Lehet, hogy nagy és erős vagy, de a szíved jó.
Ahogy mentek, a többi dinoszaurusz is meglátta őket. Először megijedtek, de amikor látták, hogy Rexi milyen óvatosan vigyáz a kicsi Kipire, rájöttek, hogy talán félreismerték őt.
Egy kis triceratopsz, egy pterodaktilusz és egy stegosaurus is csatlakozott hozzájuk.
Hamarosan az egész tisztáson együtt játszottak: fogócskáztak, leveleket gyűjtöttek és versenyeztek, ki tud a legnagyobb páfránylevél alá bújni.
– Gyorsabban, Rexi! – nevetett a triceratopsz, amikor Rexi viccesen lassan próbálta elkapni a többieket.
Rexi pedig boldogan nevetett velük. Most már nem volt egyedül.
Ahogy a nap lement, és a narancsszínű égbolt beborította a dzsungelt, Rexi és barátai leheveredtek a tisztáson.
– Ez volt a legjobb nap – mondta Kipi álmosan. – Ki gondolta volna, hogy egy T-Rex lehet a legjobb barát?
Rexi mosolyogva nézett körbe.
– A barátság titka nem a méreten múlik – mondta halkan. – Hanem azon, hogy segítünk egymásnak és együtt játszunk.
És a sötét ég alatt, a csillagok ragyogásában, Rexi, a barátságos T-Rex, végre nem volt többé egyedül.
Vége.
