A kréta időszak hatalmas dzsungelei között, ahol a levegő tele volt madárszerű dinoszauruszok rikoltásával és a rovarok zümmögésével, élt egy triceratopszcsorda. Ezek a hatalmas növényevők békésen legelésztek, és a legnagyobb örömük az volt, ha egy új, ízletes páfránymezőre bukkantak.
Csakhogy a csordában volt valaki, aki más iránt érdeklődött. Ő volt Trixi, egy fiatal triceratopsz, akinek a homlokán három szarv díszelgett, gallérján pedig apró színfoltok. Nem a legnagyobb vagy legerősebb volt a csordában, de kétségkívül a legfurcsább.
Trixi ugyanis festeni akart.
– Festeni? – kérdezte értetlenül Bronto, a falka vezetője. – Egy triceratopsz legel, vándorol és vigyáz a csordára! Miért akarnál festeni?
De Trixit nem lehetett eltántorítani. Már kicsiként észrevette, hogy ha végighúzza szarvát a földön, a nedves agyag nyomot hagy. Ha különböző gyümölcsöket tör össze, színes lék keletkeznek. Sárgát a bogyóktól, kéket a virágoktól és pirosat a gyümölcslétől.
– Látjátok? – mutatta lelkesen a többieknek. – A színek mesélnek!
De a csorda tagjai csak vállat vontak.
Egy nap, miközben Trixi színes leveleket és bogyókat gyűjtött, egy különös helyre bukkant. Egy hatalmas, sima kőfal emelkedett előtte, amilyenhez hasonlót még soha nem látott. A fal teljesen üres volt – mintha csak arra várt volna, hogy valaki mesét fessen rá.
Trixi szeme felcsillant.
– Ez lesz az én vásznam!
Összegyűjtötte a legszínesebb gyümölcsöket és leveleket, majd elkezdte festeni a falat. Az orrával és szarvaival mintákat rajzolt: nagy, kerek napot, páfrányokat, és a csordát is megörökítette.
De miközben dolgozott, furcsa morgást hallott a háttérből.
Trixi ijedten fordult meg. Egy hatalmas, zömök testű therizinosaurusz állt ott, félelmetes karmokkal. Ez a dinoszaurusz azonban nem támadott. Inkább közelebb lépett, és Trixi festményét kezdte nézni.
A therizinosaurusz odasétált a falhoz, majd óvatosan karmával egy nagy ívet húzott a kövön. Trixi döbbenten nézte: a félelmetes kinézetű dinoszaurusz… segíteni akart festeni!
A therizinosaurusz – akit Trixi elnevezett Karminak – ügyesen faragott mintákat a kőfalra. Együtt alkottak: Trixi a színeket adta, Karmin pedig lenyűgöző mintákat karcolt a sziklára.
Napokkal később Trixi visszatért a csordához.
– Gyertek, mutatni akarok valamit!
A csorda tagjai kíváncsian követték, de hitetlenkedve néztek a hatalmas kőfalra. Ott egy színes freskó ragyogott: a csordát ábrázolta a dzsungelben, a háttérben a nap, a csillagok és a hegyek.
– Ez… ez gyönyörű! – suttogta Bronto. – Ez rólunk szól?
– Igen! – bólintott Trixi. – Mert a történeteink nemcsak szavakban, hanem színekben és formákban is élhetnek.
És a legnagyobb meglepetés csak ezután következett. Karmin, a therizinosaurusz, halkan előlépett a fák közül, és letelepedett Trixi mellé.
– Ne féljetek! – nevetett Trixi. – Ő segített nekem. A művészet néha barátságot is teremt!
Az idő múltával a kőfal színei egyre fakóbbak lettek, de a csorda minden új tagját elvezették oda, hogy lássák a festményt.
– Ez itt Trixi és Karmin története – mondták. – Két dinoszauruszé, akik bebizonyították, hogy az alkotás és a barátság határokat és félelmeket is legyőzhet.
És a dzsungel mélyén, a kőfalon, még évmilliók múlva is ott pihentek a színes minták: az első dinoszauruszok festményei, melyek meséltek egy triceratopszról, aki nemcsak látni, hanem alkotni is akart.
Vége.
