Egyszer, réges-régen, amikor a dinoszauruszok uralták a Földet, és a legendás sárkányok is az eget szelték, született egy különleges lény: Dino, a dinosárkány. Dino nem volt se teljesen dinoszaurusz, se teljesen sárkány – hatalmas, pikkelyes testét szivárványos szárnyak díszítették, hátán hegyes taréjok sorakoztak, farka végén pedig apró tűzcsóvák villantak.
Dino különleges képessége azonban az időhöz kötődött. Ő volt az egyetlen lény, aki képes volt átjárni a múlt és a jövő között – de erről ő maga mit sem tudott.
A világon csak egyvalaki ismerte Dino titkát: Szelena, a bölcs holdkígyó. A legenda szerint az Idő Kristálya mélyen a Felejtés Hegye alatt rejtőzött. Aki képes eljutni hozzá, az megismerheti az idő titkait, és láthatja a múltat és a jövőt.
Szelena egy éjjel megjelent Dino álmában:
– Dino, te vagy a dinosárkány, az egyetlen, aki képes az Idő Kristályához vezetni. Az idő szövedéke megbomlott – ha nem találod meg a kristályt, a dinoszauruszok világa örökre eltűnik.
Dino riadtan ébredt. A Felejtés Hegye messze, a Viharok Völgyén túl emelkedett. Mindenki azt mondta, hogy aki oda belép, sosem tér vissza. De Dino tudta: nincs más választása.
Dino másnap hajnalban indult útnak. Előtte azonban barátja, Lira, a kis repülő gyík csatlakozott hozzá.
– Egyedül nem mehetsz! – mondta Lira. – Ha a legendák igazak, szükséged lesz egy barátra.
Ahogy a Viharok Völgyébe értek, a levegő megtelt villámokkal és mennydörgéssel. Minden lépésnél fekete felhők gomolyogtak az égen, és a szél el akarta sodorni őket.
Hirtelen egy hatalmas szikla zuhant le az ösvényre. Lira felkiáltott, de Dino ösztönösen csapott a szárnyaival – a levegőbe emelkedett, és a hátára vette a kis gyíkot.
– Nem is tudtam, hogy képes vagy repülni! – ámuldozott Lira.
– Én sem! – nevetett Dino.
Ahogy átrepültek a völgyön, a villámok visszahúzódtak, mintha tisztelegnének a dinosárkány előtt.
A hegy lábánál sűrű köd borította az ösvényt. Dino és Lira lassan haladtak felfelé, mígnem egy hatalmas kapuhoz értek. A kapu fölött ősi szimbólumok világítottak. Egy felirat is állt ott:
“Csak az léphet át, aki a múltját ismeri, és a jövőjét elfogadja.”
– Mit jelenthet ez? – tűnődött Dino.
Ekkor a kapu hirtelen fénylett fel, és Dino körül a világ megváltozott. Olyan volt, mintha visszarepült volna az időben.
Dino saját magát látta kicsiként, ahogy a többiektől különbözött. Más dinoszauruszok gyakran furcsán nézték, hiszen nem volt teljesen közülük való. Dino mindig azt hitte, ez hátrány.
Aztán a kép elhomályosodott, és Dino valami mást látott: egy jövőt, ahol a dinoszauruszok eltűntek, de a sárkányok még mindig repkedtek az égen. De egy valami hiányzott: ő maga.
– A jövőben nincs helyem? – suttogta.
Lira bátorítóan nézett rá:
– Talán épp te vagy a híd a múlt és a jövő között. A dinosárkány, aki mindkét világot ismeri.
Ahogy Dino elfogadta önmagát, a kapu kinyílt, és egy hatalmas terembe léptek be. Ott ragyogott az Idő Kristálya: egy szivárványszínű drágakő, amely folyamatosan forgott a levegőben.
Dino óvatosan közelebb lépett. Amint megérintette a kristályt, a világ körülötte forgott, és Dino megértette a titkot:
– Nem kell félni a jövőtől. A múlt emlékeiből születik az, ami eljövendő. És aki képes látni a kettő közötti hidat, az formálhatja az időt.
A kristály fényleni kezdett, és Dino hátán a pikkelyek csillogni kezdtek. Szárnyai szélesebbek lettek, és most már tudta: a dinosárkány feladata, hogy megőrizze a világok közötti egyensúlyt.
Dino és Lira visszatértek a völgybe. A sárkányok és dinoszauruszok tisztelettel néztek rá.
– Visszatért az idő őrzője! – suttogták.
Dino mosolygott. Most már tudta, hogy nemcsak a múlt és a jövő, hanem a jelen is fontos. És ha bárki ismét veszélybe sodorná az idő szövedékét, ő ott lenne, hogy megvédje.
Mert Dino, a dinosárkány, a múlt emléke, a jelen ereje és a jövő reménye volt.
Vége.
