A napsütötte völgyben, ahol zöld rétek terültek el és vadvirágok hintáztak a szélben, élt egy vidám kiscsikó, akit Csillagnak hívtak. Csillag a nevét fehér csillag alakú foltjáról kapta, amely a homlokán ragyogott, mintha maga a hajnalcsillag csókolta volna meg.
Csillag tele volt energiával. Szeretett szaladni a réten, átugrani a kis patakokat és a széllel versenyezni. A ménesben mindenki szerette, mert vidámsága és kíváncsisága mosolyt csalt mindenki arcára. De Csillag egyvalamit jobban akart mindennél: felfedezni a völgy mögötti hegyeket.
– Oda tilos menni, Csillag! – intette az anyja. – Az erdő sűrű, a hegyek meredekek, és senki sem tudja, mi rejtőzik odafenn.
– De mi van, ha valami csodálatos? – kérdezte Csillag, miközben a hegyek csúcsait nézte, amelyek a napfényben aranyszínben ragyogtak.
Egy reggel furcsa dolog történt. A ménes a szokásos itatóhelyre indult, de a patak – amely mindig halkan csobogott – most teljesen kiszáradt.
– Ez lehetetlen! – mondták az öreg lovak. – A patak mindig itt folyt!
A lovak aggódni kezdtek. Víz nélkül nem maradhattak sokáig a völgyben. Mindenki tanácstalan volt.
Csillag azonban a patakmedret figyelte. Az apró kavicsok között friss nyomokat vett észre. Valami – vagy valaki – a hegyek felé ment a patak mentén.
– Talán a patak forrásánál történt valami! – kiáltotta lelkesen. – Én elmegyek és megnézem!
– Az túl veszélyes! – szólt az anyja. – Egy kiscsikónak nem való ilyen út!
De Csillag eltökélt volt. Tudta, hogy ha nem talál vizet, a ménes bajba kerül.
Csillag a patakmedret követve elindult a hegyek felé. Az út nehéz volt: sűrű bokrokon kellett átvágnia, csúszós sziklákon kellett átlépnie, és meredek ösvényeken kellett felfelé kapaszkodnia.
Egy helyen egy kidőlt fa állta el az útját. Csillag nekifutott és – hopp! – egy hatalmas ugrással átugrotta.
– Ez könnyebb volt, mint hittem! – nevetett.
Ahogy egyre feljebb ért, hallani kezdte a víz halk csobogását. Szíve izgatottan vert.
Végül Csillag egy tisztáshoz ért, ahol egy kis vízesés csörgedezett le a sziklák között. De a patak útját egy nagy kőtorlasz zárta el. Valószínűleg a hegyoldalról zuhantak le a kövek egy vihar során, elzárva a víz útját.
– Ezért száradt ki a patak! – döbbent meg Csillag.
De hogyan mozdíthatná el egyedül a köveket? Csillag gondolkodni kezdett. Rájött, hogy ha elég erősen rúgja meg a köveket a lábával, talán sikerül megbontani a torlaszt.
Nekiiramodott. Elsőre nem történt semmi. Másodszor sem. De harmadszorra – reccs! – a kövek megmozdultak. A víz hirtelen zubogva indult el lefelé, végig a patakmederben.
– Sikerült! – kiáltott Csillag boldogan.
Csillag sietett vissza a völgybe. Amikor odaért, a ménes már a visszatérő patak köré gyűlt.
– A víz! – kiáltották örömmel. – Visszatért!
Az anyja könnyes szemmel ölelte magához.
– Büszke vagyok rád, Csillag! Bátor voltál és okos.
Az öreg lovak pedig így szóltak:
– A völgy hőse lettél! Egy kiscsikó, aki megmentette a ménest!
Attól a naptól kezdve Csillag már nemcsak egy kíváncsi kiscsikó volt, hanem a völgy bátor felfedezője. És ha a hegyek csúcsára nézett, mindig mosolygott, mert tudta: ha hisz magában, bármilyen magasra eljuthat.
Vége.
