A Nap-tavon minden évben megrendezték a legnagyobb eseményt: a Nagy Tóversenyt. Ez nem volt egy szokványos úszóverseny. Itt a kacsáknak nemcsak gyorsan kellett úszniuk, hanem vízen túli feladatokat is meg kellett oldaniuk: át kellett szállítaniuk egy arany kavicsot a tó egyik partjáról a másikra, ki kellett kerülniük a hínáros részeket, és a legvégén át kellett szlalomozniuk a nád között.
A verseny díja? Egy évig ők lehettek a tó uralkodói, és ők választhatták meg, hol legyen a legjobb napozóhely, kié legyen a legpuhább nádasrész.
Kira kacsa nem volt híres sem gyors úszásáról, sem különleges tollaival. De egyvalamiben biztosan különleges volt: imádta a sebességet. De nem a vízben. A parton. Futni szeretett.
A kacsák csak nevettek rajta:
– Ez egy TÓverseny, Kira! Nem egy futóverseny!
A verseny napján a Nap-tó partján összegyűlt az egész tó népe. A vadkacsák, a hattyúk, sőt még a bölcs teknősök is kíváncsian várták, ki nyeri meg az idei versenyt.
Ahogy a startjel elhangzott, a versenyzők a vízbe vetették magukat. A gyors úszók, mint Pali és Lizi, azonnal az élre törtek. Kira a víz szélén állt, és csak figyelte a történéseket.
De akkor valami váratlan történt. Egy hatalmas, sötét felhő takarta el a napot, és a szél hirtelen felkorbácsolta a vizet. Egy vihar közeledett!
A víz egyre hullámosabb lett, a hínáros részek szinte csapdákká váltak. A leggyorsabb úszók sem tudtak rendesen haladni.
Aztán egy hatalmas ág szakadt le a közeli fáról, és pont a vízbe esett – éppen a versenyzők útjába, elzárva a tó egy részét.
– Senki sem tud átúszni a zárlaton! – kiáltotta rémülten Lizi.
– A hínár miatt a visszaút sem lehetséges! – panaszkodott Pali.
A tó népe zavarodottan nézte a bajba jutott versenyzőket. Mindenki tanácstalan volt.
– De ha nem lehet átúszni… – gondolkodott Kira hangosan, majd hirtelen felkiáltott. – Miért ne kerülhetnénk meg a tavat futva?
– Futva? Egy kacsa? Ne nevettess! – kiáltott fel az egyik néző.
De Kira nem várt tovább. Felkapta a parton hagyott arany kavicsot, és szélsebesen szaladt a tó körül. A lábai gyorsan szedte a puha földön, a szél a szárnyait simogatta. A többiek döbbenten nézték, ahogy Kira egyszerűen kikerüli az akadályokat a szárazföldön.
Mire a többiek a vízben kínlódtak, Kira már a célvonalnál volt, a kavicsot büszkén letéve a jelölt kőre.
Csend telepedett a tó partjára. Minden szem Kirára szegeződött. Aztán hirtelen valaki tapsolni kezdett. Majd még valaki. Végül az egész tó népe éljenezni kezdett.
– Kira győzött! – kiáltották. – Okosan, gyorsan, és bátran gondolkodott!
A verseny bírája, egy öreg hattyú, előrelépett:
– A Nagy Tóverseny szabályai sosem mondták, hogy csak a vízen lehet versenyezni. A cél a tó másik oldalára eljutni – és Kira találta meg a leggyorsabb utat.
Így történt, hogy Kira lett a tó új uralkodója – nem azért, mert más volt, hanem mert mást csinált. Nem próbált a többiekhez hasonlítani. Nem akart a legjobb úszó lenni. Ő futott, amikor mások úszni próbáltak.
És a következő évi verseny? Már Tó- és Parti Kalandverseny néven futott. Mert ki tudja? Néha a legjobb megoldás az, ha nem a megszokott úton haladsz.
Vége.
