Messze, egy széles folyó kanyargós partján élt egy vidám vízilócsalád. Az egész napjuk pancsolással, úszkálással és hűsöléssel telt. De a legkisebb víziló, Lola, más volt, mint a többiek.
Míg a többi víziló boldogan fröcskölt a vízben, Lola inkább a parton ücsörgött és a felhőket nézte.
– Gyertek pancsolni! – hívták a testvérei. – A víz hűvös és kellemes!
– Nem, köszönöm – felelte Lola. – Inkább itt maradok, és nézem, milyen formákban úsznak a felhők. Nézzétek csak, ott egy elefánt alakú!
A családja nem értette.
– De Lola, te víziló vagy! A vízilók a vízben érzik jól magukat!
Lola azonban csak megrázta a fejét.
Egy nap szokatlan dolog történt. A folyó vize elkezdett apadni. A nap forrón sütött, és a vízilók nem tudtak már olyan mélyre merülni, hogy lehűtsék magukat. Mindenki aggódni kezdett.
– Mi lesz velünk, ha eltűnik a víz? – suttogta egyikük.
A vízilók tanácskozni kezdtek. Úgy döntöttek, el kell indulniuk a folyó mentén, hogy új, mélyebb vizet találjanak. Csakhogy a folyó partján a fák sűrűn nőttek, az út pedig veszélyes volt.
– Valakinek felülről kellene látnia az utat, hogy merre menjünk – mondta a legidősebb víziló.
De a vízilók nem tudtak mászni vagy magasra jutni. Senki sem tudta, mit tegyenek.
Ekkor Lola megszólalt:
– Talán én tudok segíteni.
– Te? – kérdezték meglepve. – De hát te nem is szeretsz a vízben lenni!
– Igaz, de a parton sétálva rengeteget láttam a környékből. Tudom, hol nőnek a legmagasabb dombokon a fák. Ha onnan nézünk körül, megláthatjuk, merre folyik tovább a víz.
A vízilók tanakodtak, majd beleegyeztek. Lola bátran elindult az ismeretlen ösvényeken. Míg a többiek lassan követték, ő magabiztosan haladt előre.
Hosszú séta után egy magas dombra értek. Lola lassan felkapaszkodott a tetejére, és körbenézett.
– Nézzétek! – kiáltotta. – Ott, a domb mögött egy széles tó csillog! Rengeteg víz van benne!
A vízilók felujjongtak. Lola vezetésével elindultak a tó felé. Az út nehéz volt, de Lola pontosan tudta, merre kell menni.
Amikor végre elérték a tavat, a vízilók boldogan vetették bele magukat a hűvös vízbe. Lola a parton maradt, és mosolyogva nézte a víz csillogását.
A legidősebb víziló kiúszott hozzá:
– Köszönjük, Lola! Ha te nem lennél, sosem találtuk volna meg ezt a tavat. Azt hittük, egy vízilónak csak a vízben van helye, de te megmutattad, hogy a part is ugyanolyan fontos.
Lola elmosolyodott.
– Szeretek a parton lenni. De talán… – mondta, majd lassan belépett a vízbe. – Egy kis pancsolás most nem is esik olyan rosszul.
A család nevetett és örömmel pancsoltak együtt. Lola pedig megtanulta, hogy nem baj, ha valaki más, mint a többiek – hiszen éppen ez teszi különlegessé.
Vége.
