Messze, egy hatalmas hegyekkel és sűrű erdőkkel borított völgyben élt egy fiatal puma, akit Puminak hívtak. Pumi bundája selymes aranybarna volt, szemei pedig olyan zölden ragyogtak, mint a smaragd. Bár a hegyek urának hívták a pumákat, Pumi nem érezte magát bátornak. Sokkal inkább kíváncsi volt.
Minden nap újabb és újabb helyeket fedezett fel: patakok partján ugrándozott, barlangokat vizsgált meg, és titokzatos ösvényeken surrant végig. Egy nap azonban valami különös történt.
– Hallottad? – kérdezte tőle a bölcs bagoly, aki egy öreg tölgyfán lakott. – A Nagy Hegy tetején van egy titkos tisztás, ahol a hegyi szellem él. Azt mondják, aki oda eljut, bátorságot és bölcsességet nyer.
Pumi szeme felcsillant.
– Én is el akarok jutni oda! – mondta izgatottan.
De a Nagy Hegy meredek volt, ösvényeit sűrű köd borította, és a sziklák csúszósak voltak. Még a legügyesebb állatok is ritkán merészkedtek fel oda. Pumi azonban eltökélt volt. Útnak indult.
Az első akadály egy gyors folyású patak volt, amely a hegy lábánál csörgedezett. Pumi nekifutott, és egy elegáns ugrással átvetette magát rajta.
– Nem is volt olyan nehéz! – dorombolta büszkén.
De ahogy feljebb jutott, a hegy oldalán egy sűrű bozótos állta útját. A bokrok tüskés ágai beleakadtak a bundájába. Már majdnem feladta, amikor egy kis nyúl ugrott elő a bokrok közül.
– Ne add fel, Pumi! – szólt a nyúl. – Nézd csak, ott, balra egy szűk ösvény! Azt követve kikerülheted a bozótost.
Pumi megköszönte a segítséget, és ügyesen követte az ösvényt. Ahogy haladt, egyre meredekebb lett az út. A sziklák csúszósak voltak, és hirtelen egy nagy szakadék tátongott előtte.
– Hogyan jutok át? – tűnődött Pumi.
Ekkor egy sas szállt le a szikla peremére.
– Nézd a szél irányát – mondta a sas. – Ha figyelsz a levegő mozgására, megtalálod a megfelelő pillanatot az ugrásra.
Pumi mély levegőt vett, a széllel együtt mozdult, és hatalmas ugrással átszökkent a szakadék felett. Szíve hevesen vert, de sikerült!
Ahogy tovább ment, végre megpillantotta a tisztást a hegy tetején. A köd szétoszlott, és a napsugarak aranyfényben fürdették a füvet. A tisztás közepén egy nagy kő állt, rajta pedig a hegyi szellem árnyéka derengett.
– Üdvözöllek, Pumi! – szólalt meg a szellem hangja, amely olyan volt, mint a szél zúgása és a patak csobogása együtt. – Ki bátorságból, segítőkészségből és kitartásból jeleskedik, méltó arra, hogy a hegyek igazi őre legyen.
A szellem eltűnt, de Pumi úgy érezte, hogy megváltozott. Már nem csupán kíváncsi volt – bátor és bölcs is lett. Tudta, hogy a hegy minden ösvényét ismeri, és ha másoknak szüksége lesz útmutatásra, ő segíteni fog.
Így vált Pumi a hegyek igazi urává – nem erővel, hanem szívvel, bátorsággal és barátsággal.
Vége.



