Egy öreg tölgyfa ágain, egy csendes erdő szélén élt egy apró, kedves pók, akit Pötyinek hívtak. Nem volt olyan nagy és ijesztő, mint a többi pók, sőt, inkább picike és barátságos. Csillogó fekete teste apró fehér pöttyökkel volt díszítve, innen kapta a nevét is.
Pötyi legjobban a hálószövést szerette. Minden nap újabb és újabb finom, csillogó hálót készített, amelyet a reggeli harmat úgy vont be, mintha gyöngyökből lenne. De Pötyi egyvalamitől félt: a széltől.
– Mi lesz, ha egy erős fuvallat elfújja a hálómat? – aggódott mindig.
Egy nap azonban váratlan dolog történt. A tölgyfa levelei között egy kismadár kapaszkodott reszketve.
– Mi történt? – kérdezte Pötyi óvatosan.
– Egy nagy szél fújt, és eltévedtem! Nem találom a fészkemet – csipogta a madárka.
Pötyi tudta, hogy segítenie kell. Bár félt a széltől, most nem gondolkodott sokáig. Gyorsan egy erős, selymes fonalat eresztett le a fa ágairól, és körbenézett. Nem messze, egy másik fa tetején észrevett egy kis fészket.
– Ott van a fészked! – mondta izgatottan. – Kapaszkodj belém, segítek átmászni!
A kis madár bízott Pötyiben. Óvatosan rálépett a hálóra, amely Pötyi szorgos munkájának köszönhetően olyan erős volt, mint egy híd. A kis pók vezette őt, míg végül elérték a biztonságos fészket.
– Köszönöm, Pötyi! – csipogta hálásan a madárka. – Nélküled nem találtam volna haza.
Pötyi elmosolyodott. Rájött, hogy a hálója nemcsak egy gyönyörű alkotás, hanem egy hasznos eszköz is, amivel másoknak segíthet. És attól a naptól kezdve már nem félt a széltől sem, mert tudta, hogy mindig újra tudja építeni a hálóját, még szebbre és még erősebbre.
Vége.
