Egy napsütötte völgyben, egy békés farmon élt egy kedves kisbárány, akit Pihének hívtak. Pihe volt a legkisebb az egész nyájban, és mindenki szerette, mert mindig vidáman ugrándozott és kedvesen bégetett a többieknek.
A farmon a tavasz különleges időszak volt. A hó elolvadt, a fák rügyeket hoztak, és a mezőn apró, illatos virágok kezdtek nyílni. Pihe imádta ezt az időszakot, mert ilyenkor minden új és izgalmas volt.
Egy nap azonban valami szokatlan történt. A gazda és a kutyája, Boti, idegesen járták körbe a farmot.
– Mi történt? – kérdezte Pihe az anyukájától.
– Egy kiscsibe eltűnt a tyúkólból – felelte az anyja. – A gazda szerint talán eltévedt a mezőn.
Pihe összerezzent. Egyedül lenni a nagy világban? Az nagyon ijesztő lehet!
A nagyobb állatok – a lovak, a kutyák és még a kakas is – elindultak, hogy megkeressék a kiscsibét. De hiába keresték mindenhol, senki sem találta meg.
Pihe a rét szélén állt, és figyelte, ahogy a többiek keresgélnek. Ahogy nézte a puha földet, hirtelen apró kis lábnyomokat vett észre a fűben.
– Ezek biztosan a kiscsibe nyomai! – gondolta izgatottan.
De a nyomok nem a farm felé vezettek, hanem az erdő szélére.
Pihe nagy levegőt vett. Az erdő ijesztő hely volt egy kisbáránynak. Árnyékos, sötét és tele volt ismeretlen hangokkal.
De aztán eszébe jutott a kiscsibe.
– Ha én lennék ott egyedül, én is nagyon félnék… – suttogta.
Így hát összeszedte minden bátorságát, és elindult a nyomok mentén.
Pihe lassan lépkedett be az erdőbe. A lombok között a nap csak alig-alig szűrődött be, és minden nesz visszhangzott.
– Bé-bé… – bégetett halkan, hátha a kiscsibe meghallja.
Semmi válasz.
Ahogy tovább haladt, egy kis, reszkető hangot hallott.
– Csip-csip…
Pihe fülelni kezdett, és végül egy apró bokor tövében meglátta a kiscsibét, aki remegve kuporgott.
– Itt vagyok, ne félj! – mondta Pihe gyengéden, és odaballagott.
A kiscsibe felnézett rá nagy, rémült szemekkel.
– Elvesztem… nem találok haza… – csipogta szomorúan.
– Ne aggódj! – mondta Pihe bátorítóan. – Én hazavezetlek!
Pihe óvatosan maga mögött terelte a kiscsibét, ügyelve arra, hogy ne tévedjenek el. De az erdőben minden út egyformának tűnt.
– Hogyan találjunk vissza? – töprengett Pihe.
Akkor eszébe jutott valami! A nap!
A farm mindig napfényes volt délutánonként. Így hát Pihe a fény felé kezdett haladni.
Hamarosan egy ismerős fűvel borított ösvényre értek, és nemsokára megpillantották a farm kerítését.
A gazda és az állatok izgatottan várták őket.
– Pihe, megtaláltad! – kiáltotta Boti, a kutya.
A kiscsibe boldogan csipogott, és a többi tyúkhoz szaladt.
Pihe büszke volt magára. Legyőzte a félelmét, és segített egy elveszett baráton.
A többi bárány is csodálattal nézett rá.
– Nem is tudtuk, hogy ennyire bátor vagy! – mondták neki.
Pihe pedig mosolygott. Most már tudta, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy soha nem félünk – hanem azt, hogy akkor is segítünk másokon, ha egy kicsit félünk.
Itt a vége, bégetve!
