A tenger mélyén, egy csodálatos korallzátony mellett élt egy kis piros rák, akit Páncélként ismertek. Neve ellenére Páncél nem volt igazán bátor. Bár a páncélja kemény volt, és az ollói erősek, ő inkább a biztonságos homokos aljzaton maradt, és kerülte a veszélyeket.
– Gyere velünk játszani a nyílt vízre! – hívták a halak.
– Nem, inkább maradok itt! – válaszolta Páncél.
Szeretett a korallok között bujkálni, és sosem mert messzire menni. Attól félt, hogy ha túl messzire merészkedik, valami nagyobb hal megtámadhatja.
De egy nap minden megváltozott…
Egy reggel Páncél békésen csipegette az alga-maradékokat egy kagyló mellett, amikor hirtelen egy erős áramlat ragadta magával.
– Hűhaaa! – kiáltotta rémülten, miközben a víz gyorsan sodorta előre.
Hiába kapálózott az ollóival és próbált megkapaszkodni a sziklákban, az áramlat egyre messzebb vitte a korallzátonytól. Amikor végre sikerült megállnia egy nagy sziklánál, körülnézett – egy teljesen ismeretlen helyen volt!
A zátony eltűnt, a környezete idegen és félelmetes volt. A víz kékebb és mélyebb lett, és minden csendes volt.
– Hogyan találok haza? – kérdezte magától.
Miközben óvatosan mászott előre, egy puha csáp megérintette a hátát.
– Hahó! – szólt egy barátságos hang.
Páncél ijedten megpördült, de csak egy kis polipot látott maga előtt.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Tintapaca vagyok! Te pedig biztosan új vagy itt!
Páncél elmesélte, hogyan sodorta el az áramlat.
– Nem tudom, hogyan jussak haza… – sóhajtotta.
Tintapaca mosolygott.
– Akkor segítek neked! De előbb át kell jutnunk a nagy sziklás területen.
Páncél aggódva nézett a távolba. A sziklák között hatalmas tengeri sünök voltak, és kiálló tüskéik félelmetesen meredeztek.
– Csak óvatosan kell lépkedni! – mondta Tintapaca.
Páncél próbálta követni barátját, de minden lépésnél attól félt, hogy rálép egy tüsire. A szíve hevesen vert.
– Nem fog menni… túl veszélyes! – mondta remegve.
Ekkor Tintapaca odasuhant hozzá.
– Bízz magadban! Nézd, milyen erősek az ollóid! Használd őket!
Páncél mély levegőt vett, és óvatosan használni kezdte az ollóit, hogy eltartsa magától a tüskéket. Ahogy egyre ügyesebben mozgott, rájött, hogy mégis képes rá!
Néhány perccel később már a sziklák túloldalán voltak.
Mielőtt továbbindultak volna, hirtelen egy hatalmas árnyék suhant el fölöttük.
– Egy cápa! – suttogta Tintapaca rémülten.
A nagy, szürke cápa lustán körözött felettük, mintha épp vacsorát keresne. Páncél tudta, hogy ha nem bújnak el gyorsan, észreveszi őket.
– Gyere utánam! – kiáltotta, és gyorsan egy nagy kagylóhéj mögé bújtak.
A cápa egy pillanatra megállt, majd odébb úszott.
– Hű! – sóhajtott Tintapaca. – Az nagyon ijesztő volt!
– Igen – bólintott Páncél. – De most már tudom, hogy ha bátor vagyok, megvédhetem magamat!
Páncél és Tintapaca végül elérték a korallzátonyt, ahol a kis rák végre otthon volt. A halak és a többi rák izgatottan üdvözölték.
– Hol voltál? – kérdezték kíváncsian.
Páncél büszkén elmesélte a kalandját: a tüskés területen való átkelést, a cápa elől való menekülést és azt, hogyan tanult meg bízni magában.
– Te vagy a legbátrabb rák, akit ismerünk! – mondták a többiek.
Páncél elmosolyodott. Most már tudta, hogy nem kell félnie – mert az igazi erő nem mindig a méretben vagy az ollókban van, hanem a bátorságban és a barátokban.
Itt a vége, csattogj véle!
