Magasan a hegyek között, ahol a felhők súrolják a sziklákat, és a patakok csilingelő dallamot játszanak, egy kecskenyáj élt a meredek szirteken. Közöttük volt egy különleges kis kecske is – Bátor. Azonban a neve ellenére nem volt igazán bátor.
Bátor minden nap figyelte testvéreit és barátait, ahogy bátran ugrándoztak a legmeredekebb sziklákon, míg ő inkább a biztonságos ösvényeket választotta.
– Miért nem próbálsz meg egy kicsit magasabbra ugrani? – kérdezte tőle Villám, a nagytestvére, aki mindig a legmagasabb sziklákat hódította meg.
– Mi van, ha leesek? – felelte Bátor bizonytalanul.
Villám csak nevetett.
– Te is hegyikecske vagy! A patáid erősek, és egyensúlyérzéked van! Meg tudod csinálni!
De Bátor nem volt ebben biztos. Inkább biztonságban maradt, míg a többiek egyre bátrabbá váltak.
Egy nap, amikor a kecskék a legfrissebb fűcsomókat keresgélték, furcsa, vékonyka hang hallatszott a völgyből.
– Hallottátok ezt? – kapta fel a fejét Bátor.
A többiek figyeltek, és hamarosan újra hallották: egy gyenge, keserves csipogás visszhangzott a sziklák között.
– Ez egy sasfióka lehet! – mondta az egyik idősebb kecske.
Mindenki a hang irányába nézett, és meglátták a sziklák között egy apró, bolyhos kis fiókát, aki egy kiálló peremen kuporgott. A fészkéből kizuhanhatott, és most nem tudott visszarepülni.
A fióka anyja ott körözött felette az égen, vijjogott és idegesen csapkodott a szárnyaival, de nem tudott lemenni érte.
– Valakinek segítenie kellene! – mondta az idősebb kecske.
A többiek egymásra néztek, de senki sem mert lemenni a meredek sziklapárkányra. Az nagyon csúszós volt, és veszélyes.
Bátor szíve gyorsabban kezdett verni.
– Én… megpróbálhatnám – mondta halkan.
Mindenki meglepődött.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Villám.
Bátor nagyot nyelt, és bólintott. Ha most nem próbálja meg, talán soha nem lesz igazán bátor.
Lassan, óvatosan lépdelt lefelé a sziklákon. Érezte, hogy a patái biztosan tapadnak a kövekre, és minden egyes lépésnél egyre magabiztosabb lett. A szél fújt, a sziklák alatt mélység tátongott, de Bátor minden lépését megfontoltan tette meg.
A fióka remegve figyelte, ahogy egyre közelebb ér.
– Ne félj, segítek – mondta Bátor kedvesen.
Óvatosan az orrával bökdöste a fiókát, míg az a hátára mászott. Aztán elindult visszafelé. A sziklapárkány csúszós volt, és egy pillanatra Bátor megingott.
– Meg tudod csinálni! – hallotta Villám biztató hangját fentről.
Bátor nagy levegőt vett, és összeszedte minden erejét. Egy utolsó ugrással visszajutott a biztonságos sziklákra, ahol a többiek izgatottan fogadták.
A sas anyja örömteli vijjogással szállt le, és óvatosan magához ölelte a fiókáját a szárnyaival. Mielőtt elrepült volna, még egy utolsó pillantást vetett Bátorra, mintha megköszönné a segítséget.
A kecskecsorda ujjongott.
– Ez igazán bátor tett volt! – mondta az egyik idősebb kecske.
Bátor elmosolyodott. Most már tudta, hogy valóban méltó a nevére.
– Ugye mondtam? – kacsintott Villám.
Most már tudta, hogy a hegyikecskéknek nemcsak erős patájuk van, hanem nagy szívük is. És ha valaha kételkedett volna magában, mindig eszébe jutott a sasfióka és az a pillanat, amikor bebizonyította: ő tényleg egy bátor hegyikecske!
Itt a vége, kőszikla véle!



