Egy szép kis faluban, egy piros tetejű házban élt egy kedves tengerimalac, akit Pötyinek hívtak. Pötyi kicsi volt, bolyhos, és imádott répát rágcsálni. A gazdája, egy kislány, Emma, nagyon szerette, és minden nap játszott vele.
Pötyinek azonban volt egy nagy álma: szeretett volna igazi felfedező lenni! A kis ketrecében mindig arról álmodott, hogy egyszer bejárja a világot, és hatalmas kalandokat él át.
Egy délután Emma véletlenül nyitva hagyta Pötyi ketrecének ajtaját. A kis tengerimalac izgatottan dugta ki az orrát.
– Itt az alkalom! – gondolta.
Óvatosan kilépett, és a szoba sarkába kocogott. A nagy szőnyeg hatalmas mezőnek tűnt számára, az asztallábak pedig óriási fáknak. De ahogy tovább haladt, valami izgalmasabbat fedezett fel: az ajtó résnyire nyitva volt!
Pötyi kíváncsian kidugta a fejét, majd elszántan átcsusszant rajta. Most már a kertben volt! A puha fű a tappancsa alatt cirógatta, a friss levegő pedig finom illatokkal töltötte meg az orrát.
– Ez csodálatos! – cincogta boldogan.
Ahogy körbe-körbe futkározott, hirtelen egy nagy, bozontos farkat pillantott meg maga előtt. Egy macska!
– Hoppá… – súgta Pötyi, és megdermedt.
A macska, egy fehér cirmos, érdeklődve hajolt hozzá.
– Te ki vagy? – kérdezte.
Pötyi félénken felemelte a fejét.
– Pötyi vagyok, a nagy felfedező!
A macska elnevette magát.
– Egy ilyen pici tengerimalac? És mit fedeztél fel eddig?
– A szőnyegmezőt, az asztalfákat és most a kertet! – felelte büszkén Pötyi.
A macska elismerően bólintott.
– Akkor talán segíthetek neked. Gyere, mutatok valamit!
A macska elvezette Pötyit egy bokorhoz, amely tele volt piros, lédús málnaszemekkel.
– Ezt hívjuk mi, kertlakók, a Titkos Málnaerdőnek – mondta a cica.
Pötyi elképedve nézte a hatalmas gyümölcsöket.
– Ezek olyan nagyok, mint a fejem! – kiáltotta, és egyet meg is kóstolt.
Az íze édes volt és finom, Pötyi pedig úgy érezte, hogy ez az egyik legnagyobb felfedezése!
Ahogy Pötyi további kalandokat keresett, egyszer csak meghallotta Emma hangját.
– Pötyi! Hol vagy?
A kis tengerimalac rájött, hogy már késő van, és Emma biztosan aggódik érte.
– Haza kell mennem! – mondta a macskának.
A cica bólintott, és segített neki visszajutni a házhoz. Pötyi gyorsan visszasurrant a nyitott ajtón, és éppen időben ért a ketrecéhez, mielőtt Emma belépett a szobába.
– Hát itt vagy! Már azt hittem, elvesztél! – mondta a kislány megkönnyebbülve, és óvatosan megsimogatta Pötyi puha bundáját.
Pötyi elégedetten hunyta le a szemét. Egy nap alatt annyi kalandot átélt, mint még soha! Bár szeretett volna újabb felfedezéseket tenni, tudta, hogy otthon, Emma mellett mindig biztonságban lesz.
És ki tudja? Talán egyszer újra útra kel…
Itt a vége, cincog véle!
