Messze, az óceán mélyén, ahol a víz sötétkékbe burkolózik, élt egy különleges cápa, akit senki sem látott – mert ő egy szellemcápa volt! Mindenki azt hitte róla, hogy félelmetes, pedig valójában nagyon kedves és kíváncsi volt. A neve Csillanó volt, mert amikor mozgott, halvány, foszforeszkáló fény derengte körül.
Csillanó szeretett volna barátokat, de a többi tengeri állat mindig elúszott előle. A halak azt suttogták:
– Vigyázzatok! Egy szellem jár a víz alatt!
A kis polipok a tintájukat eresztették, és a ráják mélyebbre ásták magukat a homokba. Csillanó szomorú lett.
Egy nap, amikor épp a tengerfenéken úszott, halk sírást hallott. Egy kis teknős beszorult két szikla közé, és nem tudott kijönni!
– Segítség! – kiáltotta a teknős.
Csillanó azonnal odasuhant, és finoman megmozdította az egyik sziklát. A teknős kiszabadult és hálásan pislogott fel rá.
– Köszönöm! Te nem is vagy ijesztő! – mondta csodálkozva.
– Csak barátokat szeretnék… – sóhajtott Csillanó.
A teknős bólintott.
– Akkor most már van egy! – mondta mosolyogva.
Attól a naptól kezdve Csillanó és a kis teknős elválaszthatatlan barátok lettek. A teknős elmesélte a többieknek, hogy Csillanó nem félelmetes, hanem kedves és segítőkész. Lassan mindenki megbarátkozott vele, és Csillanó végre boldog volt az óceán mélyén – mert rájött, hogy nem számít, milyen különleges vagy, a szíved jósága mindig barátokat hoz.
Itt a vége, uszony vége
