A nádas szélén, egy csendes tó partján élt egy kis kacsa, akit Pihének hívtak. Pehelytollai még puhák voltak, és vidám csipogása betöltötte a partot, ahányszor csak úszni indult a testvéreivel. De Pihe nem volt olyan, mint a többi kacsa.
Míg a többiek elégedetten lubickoltak a sekély vízben, Pihe mindig a túlpartot nézte. A nagy tó túlsó oldalán sűrű nádas és hatalmas fák álltak, és a kacsamama mindig azt mondta, hogy oda nem szabad menni, mert veszélyes lehet.
De Pihe kíváncsi volt. Egy nap elhatározta, hogy titokban átkel a tavon, hogy megnézze, mi van a túlsó parton.
Mikor a nap már lebukott a fák mögött, és a többi kacsa fészkébe húzódott, Pihe óvatosan a vízbe csusszant. A tó sima volt, mint egy üveglap, és a csillagok fénye csillogott a felszínén.
Ahogy egyre beljebb úszott, hirtelen valami nagy hullám csapódott mellé. Egy harcsa csapta meg a vizet az uszonyával!
Pihe ijedten hátrált, de a harcsa barátságosan mosolygott rá.
– Hová tartasz, kis kacsa? – kérdezte mély, dörmögő hangján.
– Át a túlpartra! – felelte Pihe izgatottan. – Meg akarom nézni, milyen ott!
A harcsa elnevette magát.
– Vigyázz magadra! A nád között rókák is járhatnak!
Pihe nagyot nyelt. Nem gondolta, hogy ilyen veszélyek leselkedhetnek rá, de nem akarta feladni. Megköszönte a figyelmeztetést, és tovább úszott.
Mikor végre elérte a túlpartot, a víz sekélyebbé vált, és a nádas sűrű falat vont köré. Pihe óvatosan lépkedett a lágy iszapban, és csodálkozva nézte a magas fű között megbúvó kis virágokat és csillogó bogarakat.
Egyszer csak halk neszezést hallott maga mögött. Megfordult, és egy kicsi, reszkető nyúlra lett figyelmes, aki ijedten lapult a fűben.
– Mi a baj? – kérdezte Pihe.
– Egy róka! – suttogta a nyúl. – Elbújtam előle, de nem tudom, merre menjek!
Pihe körbenézett. A rókát nem látta, de tudta, hogy ha a nyúl egyedül marad, könnyen bajba kerülhet.
Pihe nem volt nagy és erős, de okos volt.
– Gyere velem! – mondta a nyuszinak. – Ha csendben maradsz, visszaviszlek a túlpartra!
A kis nyúl remegve követte. Pihe óvatosan vezette a vízhez, és megmutatta neki a legsekélyebb részt, ahol könnyen átkelhettek.
Mikor végre visszaértek a másik partra, a nyúl hálásan nézett Pihére.
– Köszönöm! Nélküled biztosan bajba kerültem volna!
Pihe büszkén kihúzta magát. Megtanulta, hogy nem az számít, milyen nagy vagy, hanem hogy mennyire mersz segíteni másokon.
Mikor Pihe visszatért a családjához, a testvérei kíváncsian fogadták.
– Hol voltál? – kérdezték.
– A túlparton – felelte Pihe mosolyogva. – És tudjátok mit? Nemcsak csodás hely, hanem barátokat is lehet ott találni!
A kacsamama először aggódva nézett rá, de aztán megsimogatta az apró fejét.
– Bátor vagy, Pihe. De most már tudod, hogy nem a kíváncsiság a legfontosabb – hanem az, hogy mikor kell segíteni.
És attól a naptól kezdve Pihe már nemcsak a kíváncsiságáról volt híres, hanem arról is, hogy ő volt a legbátrabb és legsegítőkészebb kis kacsa a tónál.
Vége.
