A tenger mélyén, ahol a napsugarak már csak halványan pislákoltak, egy különleges lény úszott nesztelenül. Szellő volt a neve, és ő egy szellemcápa volt. Teste ezüstösen csillogott, ahogy a vízben siklott, és más cápákkal ellentétben soha nem vadászott, soha nem rontott rá senkire. Ő inkább figyelte a tenger csodáit, és békésen úszkált a hullámok között.
A többi tengeri állat azonban tartott tőle. A halrajok messzire elkerülték, a polipok tintafelhőt fújtak, ha meglátták, és még a delfinek is gyorsan elúsztak, amikor közeledett. Senki sem ismerte igazán, és mindenki azt gondolta, hogy egy titokzatos, félelmetes ragadozó.
Egy nap, amikor Szellő a korallzátony mellett úszott, halk sírást hallott. Kíváncsian követte a hangot, és hamarosan egy apró teknősre bukkant, aki egy sziklahasadékba szorult.
– Segítség! Nem tudok kijönni! – kiáltotta a kis teknős.
Szellő közelebb úszott, és gyengéden megszólalt:
– Ne félj, segítek neked!
A teknős ijedten nézett rá.
– Te… te egy cápa vagy! Meg akarsz enni!
– Dehogyis! – nevetett Szellő. – Én sosem bántanék senkit. Csak segíteni szeretnék.
Óvatosan körbeúszta a sziklát, és finoman meglökte az egyik oldalát az orrával. A kő megremegett, majd elmozdult, és a teknős végre kiszabadult.
– Szabad vagy! – mondta Szellő boldogan.
A kis teknős meglepődve pislogott.
– Te tényleg kedves vagy! Azt hittem, minden cápa félelmetes…
– Nem mindenki olyan, amilyennek elsőre gondolod – felelte Szellő mosolyogva.
A kis teknős hálásan megölelte uszonyával, majd elúszott, hogy elmesélje a többieknek, milyen különleges barátja lett.
Ettől a naptól kezdve Szellő már nem volt egyedül. Egyre több tengeri lény merészkedett közelebb hozzá, és rájöttek, hogy nem kell félniük tőle. Így lett a tenger mélyének legbarátságosabb szellemcápája, akit végül mindenki szeretett és tisztelt.
Vége.
