A sötét fenyvesek mélyén, ahol a Hold fénye csak halványan szűrődött át az ágak között, élt egy farkasfalka. Ők voltak a Fenyves Árnyai – büszke, erős vadászok, akik soha nem féltek semmitől. Legalábbis ezt mondták magukról.
De volt köztük egy fiatal farkas, akit csak Daskának hívtak, és ő más volt, mint a többiek. A falkavezér fia volt, és mindenki azt várta tőle, hogy egyszer majd ő veszi át a vezetést. Ám Daska nem volt olyan, mint apja, a hatalmas Vasfog. Nem szerette a harcot, és gyakran elkalandozott a falka vadászatai közben. Egyesek azt suttogták, hogy félénk, mások azt mondták, hogy nem igazi farkas.
Egy hideg téli éjszakán azonban valami történt, ami mindent megváltoztatott.
A farkasok a hegyekben vadásztak, amikor hirtelen furcsa fényt pillantottak meg a fák között. Meleg, remegő, táncoló fényt – valamit, amit eddig csak messziről láttak. Tűz.
A falka azonnal hátrahőkölt. A tűz volt az egyetlen dolog, amitől a farkasok valóban féltek. Nem számított, hogy milyen erősek voltak, a tűz mindig erősebb volt.
– Menjünk innen! – vicsorogta Vasfog, és a többiek követték.
De Daska nem mozdult. Ő nem félt. Sőt, valami furcsa vonzást érzett a tűz felé. Lassan, óvatosan közelebb ment, és ekkor észrevette, hogy nem egy természetes tűz lobog ott, hanem egy ember rakta. És mellette, a hóban, egy kisgyermek feküdt, reszketve. Egy emberkölyök.
A falka távolabbról figyelte, és feszülten várták, hogy Daska mit tesz. Az embereket ők ellenségnek tartották. De Daska nem így gondolta.
A farkas közelebb lépett a gyermekhez, és orrával finoman meglökte. A kicsi gyenge volt, alig mozdult. Ha itt hagyják, meghal.
Daska döntött. Ahelyett, hogy elfutott volna, óvatosan lefeküdt a gyermek mellé, és saját melegével óvta meg a hidegtől.
A falka döbbenten figyelte. Vasfog előrelépett.
– Mit művelsz, kölyök? Ez egy ember!
– Egy gyermek – válaszolta Daska nyugodtan. – Nem ellenség. Csak egy elveszett kölyök.
A falka morajlott, de senki sem lépett közelebb. A farkasok nem értették a tüzet, és nem értették, miért teszi ezt Daska.
Hajnalban az emberek megérkeztek. A gyermek apja volt köztük. Amikor meglátták a farkast, először megdermedtek. Daska nem mozdult. Azt akarta, hogy lássák: nem bántotta a kicsit.
Az ember lassan előrelépett, felemelte a gyermeket, és még egy pillanatig a farkas szemébe nézett. Nem volt benne harag. Csak hála.
Daska visszafordult a falkához. A farkasok nem értették, amit tett, de valami mégis megváltozott. Aznap éjjel, amikor a Hold felkelt, Vasfog először nem haraggal nézett a fiára, hanem büszkeséggel.
Mert egy igazi farkas nem attól erős, hogy félelmet kelt. Hanem attól, hogy tudja, mikor kell megvédeni azt, aki nem tudja megvédeni magát.
Vége.
