Messze, egy békés lagúna partján élt egy fiatal flamingó, akit Florának hívtak. Flora különleges volt, de nem úgy, ahogyan a többi flamingó gondolta. Az összes madár ragyogó rózsaszín tollakkal pompázott, de Flora tollai halványak és fakók voltak. A társai gyakran tréfálták meg emiatt, és azt mondták:
– Flora, miért nem vagy olyan színes, mint mi?
Flora szomorúan nézett magára a víztükörben, és sóhajtott.
– Bárcsak én is olyan szép lennék, mint ti! – mondta halkan.
Egy napon egy idős pelikán, aki a lagúna mellett élt, észrevette, hogy Flora szomorú.
– Miért lóg az orrod, kislány? – kérdezte bölcsen.
– Mert nem vagyok olyan színes, mint a többiek – válaszolta Flora.
A pelikán mosolyogva megcsóválta a fejét.
– A tollad színe nem határoz meg téged, Flora. A valódi szépséged belül van. De ha igazán szeretnéd megtalálni a színeidet, menj el egy különleges útra. A lagúna túloldalán van egy hely, amit a Szivárvány-öbölnek hívnak. Ott minden madár megtalálja, amire szüksége van.
Flora még sosem hallott a Szivárvány-öbölről, de elhatározta, hogy elmegy. Korán reggel elindult, és hosszú utat tett meg a lagúnán túlra. Útja során sok akadályt kellett legyőznie: a nádasok között keskeny ösvényeken haladt, erős szél fújt, és még egy apró vihar is útját állta. De Flora kitartott.
Végül megérkezett a Szivárvány-öbölhöz, és elállt a lélegzete. A hely tele volt színekkel: a víz türkizkék volt, a virágok mindenféle árnyalatban pompáztak, és az égbolton valóban egy hatalmas szivárvány ragyogott. Ahogy Flora belépett az öbölbe, egy apró, szikrázó fénylény jelent meg előtte.
– Üdvözöllek, Flora – szólt a fénylény. – Tudom, miért vagy itt. A színeidet keresed, igaz?
Flora bólintott, de a hangjában még ott bujkált a kétely.
– Igen, de nem tudom, hogyan találhatnám meg őket.
– A színek nem kívülről jönnek, Flora – mondta a fénylény. – Azok a tetteidből és a szívedből születnek. A bátorságod, hogy idáig eljutottál, már megmutatta a belső fényedet. Most csak hinned kell magadban.
Flora elgondolkodott. Visszaidézte az útját, a nehézségeket, amiket legyőzött, és a pillanatokat, amikor nem adta fel. Érezte, hogy valami megváltozik benne. A víz tükrében észrevette, hogy a tollai kezdtek ragyogó rózsaszínűvé válni.
– Ez… én vagyok? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – mondta a fénylény mosolyogva. – A színeid mindig ott voltak benned. Csak arra vártak, hogy felismerd az igazi értékeidet.
Flora boldogan tért vissza a lagúnához. Amikor a társai meglátták őt, tátott csőrrel nézték.
– Flora, te most már a legszínesebb vagy mindannyiunk közül! – kiáltották.
Flora azonban elmosolyodott, és azt mondta:
– A színek nem a tollaim miatt különlegesek. Az a fontos, hogy belülről ismerjük az igazi értékünket.
Attól a naptól kezdve Flora a lagúna legbátrabb és legkedvesebb flamingója lett, aki mindenki számára példát mutatott: az igazi szépség a szívből fakad.
Vége
