Egyszer régen, egy sűrű, zöld dzsungelben élt egy gyönyörű leopárd, akit Lunának hívtak. Luna bundája úgy ragyogott, mint az éjjel az égbolt: arany szőre csillogott a holdfényben, és a fekete pöttyök úgy festettek rajta, mint a csillagok. Luna gyors volt, erős és bátor, de valami miatt mindig szomorúnak tűnt.
Az állatok azt suttogták, hogy Luna szíve titkokat rejt. Senki sem tudta, miért tűnik olyan távolinak, amikor a dzsungel állatai nevetnek és játszanak. Luna esténként mindig a dzsungel legmagasabb fájára mászott, és csendesen figyelte a csillagokat.
Egy napon egy kis majom, akit Pipinek hívtak, úgy döntött, hogy megtudja, miért ilyen szomorú Luna. Pipi nagyon kíváncsi volt, és nem félt senkitől, még a leopárdtól sem, aki más állatok számára kicsit ijesztőnek tűnt.
Amikor elérkezett az este, és Luna ismét felmászott a fára, Pipi is utána indult. A majom halkan közeledett, majd megszólította:
– Luna, miért figyeled mindig a csillagokat? És miért vagy olyan szomorú?
Luna először nem válaszolt. Csak a távoli csillagokat nézte, mintha valami messzi titkot keresne. Aztán végül sóhajtott, és azt mondta:
– Tudod, Pipi, az én szívem a csillagokkal van összekötve. Amikor kicsi voltam, édesanyám azt mesélte, hogy minden leopárd egy csillagtól kapja a fényét és az erejét. A csillagunk figyel ránk, és mi vigyázunk rá. De egy napon elveszítettem a csillagom fényét.
Pipi meglepődött, és megkérdezte:
– Hogyan veszítetted el?
Luna elmagyarázta, hogy egy hatalmas vihar idején, amikor a dzsungel széllel és villámokkal volt tele, Luna annyira megijedt, hogy elbújt egy barlang mélyére. Ott érezte először, hogy a csillaga fénye elhalványul, és azóta nem találja a bátorságát.
Pipi néhány pillanatig gondolkodott, majd vidáman így szólt:
– Luna, ha a csillagod fénye elhalványult, akkor újra fel kell gyújtani! Gyere velem, és nézzük meg együtt a csillagokat. Talán csak arra várnak, hogy visszahívd őket!
Luna először kételkedett, de a kis majom lelkesedése és bátorsága valahogy reményt adott neki. Együtt elindultak a dzsungelen keresztül egy tisztásra, ahol az égbolt tele volt csillagokkal. Pipinek egy ötlete támadt.
– Próbálj meg a szíveddel hívni egy csillagot – javasolta. – Mondd el neki, hogy újra készen állsz vigyázni rá.
Luna lassan lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Elképzelte a csillagát, és suttogni kezdett:
– Kedves csillagom, sajnálom, hogy elveszítettelek. Kérlek, térj vissza hozzám, hogy újra ragyoghassak.
Abban a pillanatban egy gyönyörű, fényes csillag ragyogott fel az égen, és a fénye egyenesen Lunára hullott. A leopárd bundája még ragyogóbb lett, mint valaha, és újra érezte magában a bátorságot és az erőt.
Pipi tapsolt örömében:
– Látod, Luna? A csillagod sosem hagyott el igazán. Csak arra várt, hogy visszahívd!
Innentől kezdve Luna már nem volt szomorú. Megértette, hogy a fény, amit keresett, mindig is ott volt benne, csak emlékeznie kellett rá, hogyan találja meg. És minden este, amikor felnézett az égre, már nem magányosnak, hanem erősnek és hálásnak érezte magát – mert tudta, hogy a csillaga mindig vigyáz rá.
Vége
