Turbó Tomi nem volt akármilyen járgány. Ő egy igazi monster truck volt – hatalmas, dübörgő, sárba vájódó, minden porcikájában erő és hang. Négy óriási kereke úgy forogtak, mintha maguk alatt akarnák összegyűrni az egész világot. A karosszériája csillogott-villogott a napon, a kipufogójából időnként kis lángok is csaptak ki, amikor különösen izgatott lett.
De amitől Tomi igazán különleges volt: ugrani tudott. Nem úgy, mint más járművek, akik csak gurulnak a rámpán, aztán huppannak egyet. Ő repült. Úgy szelte a levegőt, mintha szárnyai lettek volna. Egyesek azt mondták, titokban egy helikopterrel cserélt motort.
– Na, ki jön velem a felhők fölé? – kérdezte mindig, mielőtt gázt adott volna a versenypálya ugratójánál.
A gyerekek tomboltak. Minden szombaton megtelt a “Kerekláb Aréna”, hogy megnézzék a város leglátványosabb eseményét: a Kerekláb Kihívást, ahol monster truckok mutatták meg, mire képesek. Néhányan pörögtek, mások konténereken gurultak át, de Turbó Tomit mindenki a végére tartogatta.
Ő volt a finálé. A nagy durranás. A levegő ura.
Bár Tomi hangos volt, laza, és mindig mosolygott, egy dologról nem beszélt soha.
Félt hátranézni.
Mielőtt elindult egy ugratásra, mindig előre nézett, csak a célra. Azt hitte, ha elég gyors, elég erős, akkor nem számít, mi van mögötte vagy körülötte. A múlt, a részletek, a figyelmeztető jelek… ezek csak lelassítanának.
– Előre van az út, nem hátra! – mondogatta, és nevetve indult a rámpára.
Egy különleges napon a szervezők új pályát építettek. Még magasabb ugratók, hosszabb landolók, díszes célkapuk várták a versenyzőket. A közepére – csupa tréfából – egy óriási hintalovas bábút helyeztek, ami egy közeli óvoda reklámja volt. Színes volt, vicces, és a szerelők azt hitték, senkinek sem lesz útjában.
Csakhogy Turbó Tomi nem vette észre.
A kihívás napján minden a szokásos volt: zászlók lobogtak, gyerekek fagylaltot nyaltak, a hangosbemondóból dübörgött a zene. Tomi már fújta is fel a turbókat. A motorja úgy zengett, hogy a közönség csak bámult.
– Ugrik! UGRIK! – kiáltották a nézők.
És akkor… gázt adott.
Turbó Tomi kilőtt. A rámpa alatt remegett a föld, a turbó sziszegett, és ő repült. Át a levegőn, mint egy meteor. Csillogott a napfényben, pörgött is egyet.
De aztán…
BUMM! – A bal első kereke elkapta a hintalovas bábút. A bábú szétpattant, a törmelék a levegőbe repült. Tomi kicsit megdőlt, és a hátsó kereke már nem jól érte a talajt.
Ferdén landolt. Egy darabig még gurult, aztán megállt. Por szállt fel. Csend lett.
A közönség elhallgatott.
Tomi nem sérült meg igazán, de valami mégis összetört benne. Nem kívül – belül. Nézte a pályát, a törött bábut, és látta, hogy a szervezők aggódva szaladnak felé.
Aztán… lassan megszólalt.
– Ez… az én hibám volt. Nem néztem körül. Azt hittem, csak előre kell menni. De figyelni is kell.
Az aréna csendben maradt. Még a legkisebb gyermek is érezte, hogy ez most valami más.
A többi truck lassan odagurult. Ott volt Rugó Ricsi, a trükkmester. És Csattogó Csabi, a dombugró. És a kis kék Janka, aki most először versenyzett.
Janka szelíden szólt:
– Tomi, te nemcsak a legnagyobb ugró vagy. Te vagy az, aki most megmutatta, mit jelent felelősséget vállalni.
Tomi lehunyta a reflektorait. Aztán bólintott.
Ettől a naptól kezdve Tomi már nemcsak az ugrásokra készült.
Ő lett a pályaőrző. Minden verseny előtt körbejárta a terepet, ellenőrizte a rámpákat, kipróbálta a landolókat, megnézte, nincs-e útban valami. Ha valaki félt, odament hozzá, és megmutatta, hogyan kell jól indulni. Már nemcsak repült – tanított is.
És persze, minden verseny végén, amikor a nap vörösen lebukott az aréna mögött, Tomi ismét kilőtt. Fel a rámpára, fel az égbe, pörgött, fordult – de most már tudta, mit hagyott maga mögött.
A gyerekek pedig kiabálták, nevetve, éljenezve:
– Turbó Tomi, a levegő és a pálya bajnoka!
És ő csak mosolygott. Mert már tudta: a legnagyobb ugrás az, amikor az ember (vagy jármű) önmagát is felülmúlja.
Vége.
