Egy meleg, otthon illatú estén Balázs beszaladt a konyhába. Az orrát azonnal megcsapta valami ismerős, puha illat – olyan, amitől az embernek azonnal megkordul a gyomra.
– Tejfölös tészta? – kérdezte izgatottan, miközben már a székre készült felmászni.
Anya a tűzhelynél állt, és éppen egy nagy kanállal adagolta a tejfölt a frissen megfőtt tésztára. Megszórta egy kis sóval, majd megállt egy pillanatra. Aztán halkan így szólt:
– És egy kanál szeretet is jár rá – és lágyan a kanál végével megérintette Balázs tányérját.
Apa már az asztalnál ült, és vizet töltött mindenkinek. A poharakban megcsillant a konyhai lámpa fénye.
Balázs boldogan ült le. A tányérja előtt ott gőzölgött a kedvence: fehér, krémes, forró tejfölös tészta. Nem volt rajta semmi más – csak a tejföl, a tészta, egy kis só, és az a láthatatlan dolog, amit Anya mindig hozzáadott: a szeretet.
– Jó étvágyat! – mondta Apa.
Balázs bekanalazta az első falatot. Megállt egy pillanatra, becsukta a szemét.
– Ez pont olyan, mint amikor megöleltök vacsora után.
Anya elmosolyodott, Apa pedig bólintott:
– Mert benne vagyunk mi is.
Balázs aztán nagy komolyan ette tovább. Minden falat után kortyolt egy kis vizet, és azt mondta:
– Ez nem csak vacsora. Ez… boldogság.
És mikor végzett, megnyalta a kanalat, hátradőlt, és azt mondta:
– Holnap is lehetne tejfölös tészta. De csak akkor, ha együtt esszük.
Anya és Apa egyszerre feleltek:
– Akkor biztos, hogy az lesz a legfinomabb.
És attól kezdve, ha tejfölös tészta készült, Balázs tudta: nem csak az íze, hanem az együttlét teszi igazán tökéletessé.
