Volt egyszer egy kicsi, de nagyon különleges csokisfánk, Frici. Nemcsak azért volt különleges, mert a cukrász, Marika néni, saját titkos receptje alapján sütötte, hanem mert Frici tudott gondolkodni. Sőt, álmodozni is!
Minden reggel, amikor a cukrászda ajtaja kinyílt, és beáradt a friss levegő, Frici szíve megdobbant (már amennyire egy fánknak lehet szíve). Ott ült a pulton a mázas barackfánkok, lekváros bukók és fahéjas csigák között, de valahogy sosem érezte otthon magát.
– Én nem arra születtem, hogy valaki bekapjon! – sóhajtozott. – Én kalandot akarok, utazást, világot!
A pultban senki nem értette őt. A málnás muffin folyton csak arról beszélt, milyen jó dolog, ha az ember (vagy süti) friss tej mellé kerül. A túrósbatyu szerint pedig az élet célja az, hogy valaki örömét lelje benned.
De Frici más volt. Egyik nap meg is történt, amit megálmodott.
Egy kislány, Lili, benyúlt a pultba, de véletlenül meglökte Fricit, aki legurult a pultról, átgurult a lábtörlőn, és kigurult az ajtón, amit épp egy bácsi tartott nyitva. Frici szabályosan világgá gurult!
– Ez az! Szabad vagyok! – kiáltotta boldogan, miközben lejtett az utca felé.
Először a játszótérre jutott, ahol a gyerekek azt hitték, valami új játék. Egy kisfiú meg is próbálta feldobni a levegőbe, de Frici ügyesen kicsúszott a kezéből, és begurult egy bokor alá. Ott találkozott első útitársával, Müzlivel, a földre pottyant müzliszelettel.
– Te is megszöktél? – kérdezte Frici.
– Dehogy. Egy piknikről estem le. Most várom, hogy valaki megtaláljon.
Frici nevetett:
– Én nem várok! Én megyek!
És ment is tovább. Eljutott a park végébe, ahol egy kis tó tükröződött. Megcsodálta magát benne – a csoki máz tökéletesen fényes volt, a színes cukordarabok ragyogtak a napfényben. Egy pillanatra elgondolkodott:
– Talán mégis pultban lenne a helyem?
De akkor jött egy kacsamama, aki ránézett, és így szólt:
– Hmm… ez valami újfajta tojás?
Frici megijedt, és gyorsan elgurult. Átvágott egy mezőn, ahol virágok hajoltak meg előtte, mintha köszöntenék. Aztán elért egy kiserdőhöz. Itt megpihent egy mohás kő mellett, és először érzett egy picike fáradtságot.
Ott találkozott Morzsával, a vándorkiflivel. Morzsa már régóta úton volt, és sokat mesélt neki a nagyvilágról: pékségekről, ahol énekelnek a kenyerek, piacokról, ahol minden sütemény táncol a polcon, és egy híres helyről, amit csak úgy hívnak: a Sütiország.
– Sütiország? – ámult Frici. – Oda akarok menni!
– Akkor menj! – bólintott Morzsa. – De ne feledd: nem az számít, meddig gurulsz, hanem hogy megtalálod-e azt, ahol igazán otthon vagy.
Frici elbúcsúzott, és újult lelkesedéssel indult tovább. Átkelt egy kis patakon (egy falevélen csúszva), elkerült egy hangyabolyt (akik már fűszereket kerestek hozzá), és végül elért egy házikóhoz, ahol a kertben egy kisfiú játszott.
A fiú észrevette Fricit.
– Nézd, anya! Egy fánk! De nem akárhogy néz ki! – kiáltotta.
Az anyuka kijött, és elmosolyodott.
– Biztos valami különleges. Nézd csak a csokimázat… talán még beszélni is tudna!
A fiú úgy döntött, nem eszi meg. Egy kis dobozba tette Fricit, és kiírta rá: „A világutazó csokifánk”.
És Frici? Nem bánta. Mert bár nem jutott el Sütiországba, és nem vált híres kalandorrá, de most egy polcon lakott, egy kíváncsi kisfiú legféltettebb kincsei között.
És ez bizony több volt, mint amit valaha is remélt.
Tanulság: Néha a legnagyobb kaland az, ha megtalálnak téged… és értékelnek úgy, ahogy vagy.



