Egy nagy építkezés szélén élt egy sárga, erős, de nagyon kedves markológép, akit Misinek hívtak. Misi nem volt a leggyorsabb, és néha kicsit csálén állt az egyik lánctalpán, de mindig készen állt, ha segíteni kellett.
Misi nap mint nap gödröket ásott, földet pakolt, köveket emelt, és mindig mosolygott – már amennyire egy markológép mosolyogni tud.
Egy nap nagy feladatot kaptak az építkezésen: egy tó partján kellett árkot ásni, hogy az esővíz elfolyhasson, különben a tó kilépne a partjából.
A többi gép – a daru, a betonkeverő, és a dömper – mind siettek a saját dolgukkal. Misi odagurult az építésvezetőhöz.
– Segíthetek az árokásásban? – kérdezte.
– Hát… ez nagy munka, Misi. Nem biztos, hogy egyedül menni fog – felelte az építésvezető.
De Misi csak bólintott.
– Akkor is megpróbálom!
És elkezdett dolgozni. Lassan, kitartóan. Ásott, fordult, emelt, és nem panaszkodott, még akkor sem, amikor a lánctalpai csúszkáltak a nedves földön.
Délutánra a felhők összegyűltek az égen, és eleredt az eső.
A többi gép is észrevette:
– Nézzétek, Misi milyen messzire jutott!
– Egyedül majdnem kész az árokkal!
Gyorsan odamentek segíteni. A daru odahozta a súlyosabb köveket, a dömper elszállította a földet, és mire besötétedett, az árok elkészült.
A víz szépen lefolyt, a tó partja megmenekült.
Másnap az építésvezető egy kis zászlót tűzött Misi karjára:
„A legkitartóbb segítő”
Misi kicsit megdőlt örömében, és halk zúgással mondta:
– Egy kis gép is tud nagyot segíteni, ha szívből dolgozik.
Véget ért a mese, de ha valahol csendesen pöfög egy sárga markoló… lehet, hogy Misi az.
