Volt egyszer egy kisvárosban egy még kisebb kutya: egy fekete francia bulldog, akit Fügének hívtak. Füge nem volt gyors, nem volt magas, és egy kicsit fura hangokat adott ki, amikor aludt – olyanokat, mint a kis traktorkák, amikor álmodnak.
De Fügét mindenki imádta.
– Nézd, milyen gömbölyű a feje!
– És azok a kis denevérfülek!
– És figyeld, hogyan szuszog… olyan, mint egy kis puha csillag!
Füge napjai csendesen teltek. Sétált, szimatolt, megevett egy fél répát (amit nem is szeretett, de a gazdi büszke volt rá), majd elfoglalta a nappali közepét… és lefeküdt.
De nem ám akármilyen alvás volt az! Füge úgy tudott aludni, hogy mindenki más is elcsendesedett tőle.
Az iskolából hazajövő gyerekek, a zajos szomszéd, sőt még a postás is halkabban lépett, ha látták, hogy Füge összegombolyodva, pocakkal az ég felé hortyog.
Egy nap a városba különös hír érkezett:
– Verseny lesz! Kutyák mutathatják meg, mit tudnak. Futás, ugrás, trükkök!
Füge gazdája kicsit szomorúan nézett rá.
– Te is akarsz menni, Fügem?
Füge nyújtózott egyet, horkantott kettőt, és már be is ugrott a kosarába. Hát persze, hogy menni akart!
A versenyen a kutyák szaltóztak, kerékpározókat utánoztak, labdát pattintottak.
Amikor Fügére került a sor, a közönség izgatottan várta:
– Na vajon mit fog mutatni ez a kis mackó?
Füge csak leült, nézett egy darabig a bíróra… majd lefeküdt, és elaludt. Halkan, puhán, békésen. A nézők meg sem mozdultak.
És akkor történt valami varázslatos:
a zsűri tagjai elhalkultak, a közönség elmosolyodott, és egy kisgyerek az anyukájára súgta:
– Anya, olyan nyugodt lettem…
A bíró végül felállt, és bejelentette:
– A legbájosabb, legnyugtatóbb kutya díját elnyeri: Füge, a francia bulldog, aki megtanította nekünk, hogy néha a legjobb dolog a világon… csak annyi, hogy megállunk egy pillanatra.
Füge akkor már a díját is átaludta.
Véget ért a mese, de ha hallasz valahol egy kedves kis horkolást… lehet, hogy Füge pihen ott.
